51.

Buszra szállva egyszerre összeszűkül és kinyílik a város. A járatok általában gyakoriak, de kiszámíthatatlan időközönként érkeznek. Nincs olyan ember vagy gép, ami algoritmust írhatna a közlekedésükre. Talán ezért nem is kísérleteznek menetrendek szerkesztgetésével és kiragasztásával. Majd jön, amikor jön. Itt láthatóan senki nem rohan sehova.

Reggelente mi is így megyünk iskolába. Öt perccel lakásajtó-csukás után már lent az utcán várjuk a buszt. De legyünk a város bármely pontján, ennél többet nem kell gyalogolni, hogy megállót találjunk. A járművek egymás után érkeznek, különböző színűek és számúak, valamelyik légkondícionált, valamelyik nem. Ez utóbbiak közül néhány ingyenes, melyeket a városvezetés tart fent az adófizetők pénzéből az arra rászorulók számára, de ha fizetni is kell értük, akkor sem kerül 50 forintnál többe egy út. Elmegy egy 206-os, az nem jó, aztán egy 136-os meg egy 517-es. Azok sem az iskola felé tartanak. Végül a kereszteződésben feltűnik egy 73-as, kiteszem a kezem, hogy leintsem. Errefelé így szokás, egyébként továbbrobog. Csak egy pillanatra áll meg, s ahogy a hátsó lábamat is felemeltem a aszfaltról, már gurul tovább. Ha sok a felszálló, az utolsónak általában már ugrania kell. Nagy eséllyel találunk ülőhelyet. Állni azért sem jó, mert ezek a buszok a thai testmagasságot alapul véve épültek. A sofőr mellett vagy a középső ajtó közelében még éppen elférek, de ha hátrább kell sétálni a folyosón a fejem már erősen a plafont vagy a lámpaburát súrolja. A kétszer két széksor között is szűk a hely, leszálláskor gyakran úgy érzem magam, mint a töltőből kipréselt kolbászhús.

Minden buszon van jegyárus, aki körbejár és beszedi az úticél függvényében változó menetdíjat. Mi általában 14 baht-ot, azaz kb. 100 forintot fizetünk fejenként egy hat kilométeres, fél óráig tartó menetért. A jegyvásárlás eleinte érdekes mutogatós játék volt. Mi nem mindig tudtuk pontosan hova akarunk menni, a jegyes meg nem beszélt angolul és még ha próbáltuk is kiejteni az célpont nevét általában valamit rosszul hangsúlyoztunk és maradt a mosolygás. A végén persze mindig odaértünk, ahová akartunk, mindig akadt valaki, aki segített, megütögette a vállunkat, hogy itt szálljatok le, vagy ha más nem, beszállt a beszélgetésbe és így már négyen mosolyogtunk egymásra. Most már minden sokkal egyszerűbb, kiismertük a környéket és vettünk buszos térképet, amin a gyakori buszjáratokat színes vonalak jelzik. Kétszáz valahány vonal, ami öt különböző elnagyolt várostérképen is úgy néz ki, mint a színes nyomtatótintákat vacsorázó pók hálója.

A sofőr és a jegyárus gyakran férj és feleség. Nem egyszer láttunk, hogy az egész család ott él a buszon. Apa vezet, anya pénzt szed be, a gyerek pedig írja a házit az eső székek egyikén. Ha kevés az utas, a nő néha kötöget vagy a gyerekkel foglalkozik. Utaztunk olyan buszon is, ahol a jármű legelejében, a meleg motorblokk kiemelkedést egy pokróccal terítették le, azon forgolódott a néhány éves kissrác. A közönségnek ez teljesen természetes. Mint az is, amikor két megálló között, egy árus vagy kifőzde mellett fékezünk, a jegyárus leugrik majd fél perc elteltével valamilyen gyorsan fogyasztható elemózsiával tér vissza. Tegnap délután például egy benzinkút mellett álltunk meg. Mindketten leugrottak, sovány malac vágtában berobogtak a mellékhelyiségbe és két perc múlva kisimulva tértek vissza az addig csendben és szótlanul várakozó utasok közé. A jegyárus egy nyitható fedelű, alufólia-tekercshez hasonló, hosszúkás fémhengert tart a kezében és abból osztogatja a különböző színű, felcsévélt jegyeket. Abban tartja az aprót is és ahogy utastól utasig navigál, reflexszerűen csattogtatja a henger tetejét. Így a teljesen tömött buszon is hallani éppen merre jár.

A reggeli és a délután csúcsban Bangkok úthálózata olyan, mint egy kórosan magas vérnyomásban szenvedő ember érhálózata. A kétszer két, három vagy négy sávon sűrűn áramlanak a járművek, motorosok furakodnak előre, autók előzgetnek vagy dugják ki az orrukat a mellékutcákból, kész káosz. Jobb ilyenkor hátradőlni az ülésben és várni. Várni, míg megmozdul a jármű-massza. Dugóban egyébként busszal a leggyorsabb utazni. Képtelenségnek tűnik és mi is csak tapasztalva hittük ezt el. A legtöbb sofőr nem szívbajos, beletapos a gázba, ha zöld a lámpa vagy ha öt méter üres aszfaltot lát maga előtt. A busz nagy, az autós általában nem mer bevágni elé, pláne nem egy kis motoros, így legtöbbször szabad az út, nyomulunk és törünk előre a fémtömegben. Talán ezért is van annyi horpadás és szépségfolt az öregebb járművek karosszériáján. Talán figyelemfelhívásból nem kalapálják ki azt jelezvén: vigyázz jövök és nem félek semmitől.

Mégis buszon utazni időcsapda. Soha nem tudni mikor érkezik meg az ember. Néha húsz perc alatt elérjük az iskola utcáját, néha negyven is kevés hozzá. A kritikus pont mindig az utcánk végén a kereszteződés. Ott dől el minden. Reggelente olyan heves a központ felé áramló forgalom, hogy a forgalomirányító csak tíz percenként ad nekünk, kifele kanyarodóknak szabad utat. Akkor is csak alig harminc másodpercet. Ha ilyenkor nem helyezkedik jól, vagy tapasztalt rókaként nem furakszik előre a sofőr, nagy eséllyel negyedórát is állhatunk egy ponton.

Hétvégi kora reggeleken szeretek buszozni. A legtöbben még alszanak, kicsi a forgalom és jól lehet haladni. A busz ablakán kikönyökölve bámulunk bele az ébredő és nagyokat ásítozó város szájába. Még nincs harminc fok, az út mentén asztalokról vagy kétkerekű kiskocsikról sült húsokat, ragadós rizst, előre csomagolt főtt ételeket, pirított cukros kenyeret vagy természetellenesen zöld színű kenőccsel megtámogatott fánkot kínáló árusok végtelen sora. A kis boltok fele még zárva, a piacok környékére koncentrálódik az élet. Sárga ruhás szerzetesek járják mezítláb az utcákat és áldásért cserébe ételadományokat gyűjtenek.

Szálljunk fel egy kopottas, piros buszra és vágjunk keresztül a városon. Nem ez a leggyorsabb módja a közlekedésnek, utazhatnánk hűvös metrón vagy magasvasúttal is, mégis a legtöbb ingert egy ilyen hűtetlen, öreg járgányon lehet begyűjteni. Ha az ember egyedül ül, nagy esély van rá, hogy valaki megszólítja, honnan jött, merre megy és már indul is a társalgás. Kíváncsiak, közvetlenes és barátságosak az itteniek. Mi alig beszélünk thaiul, ők kicsit angolul, mégis sokszor remek történeteket gyűjthetünk be egy ilyen, akár több óráig is elhúzódó út során. Egyik alkalommal egy öreg bácsi arról mesélt, hogy valahol a külvárosban lakik, és régen a felesége meg ő balesetes és kóbor ebeket ápoltak és fogadtak be otthonukba. Az egyikre kerekeket is szerelt annak két elvesztett hátsó lába helyett. Aztán az asszony meghalt, és azóta egyedül foglalkozik az állatokkal. Újakat már nem vesz magához. Életben is már csak az tartja, hogy gondoskodnia kell a kutyákról. Máskor egy volt thai bokszoló mesélt az életéről, hogy hány meccset nyert és közben hány fogat veszített el. Mesélnek és nem panaszkodnak. Gyerekkora óta arra nevelnek mindenkit, hogy fojtsa magába a problémáit, ezzel kerülve el a konfliktusokat és a kínos szituációkat. Viselkedjenek türelmesen és panasz nélkül fogadják el az adott helyzetet olyannak, amilyen. Ezzel a hozzáállással felvértezve képesek órákig ülni a buszon, vagy nyári forróság idején is fél órákat várni a megállóban.