reggeli a folyón

45.

Sokszor éreztük úgy, a város magába szippant és egy egész nap sem elég ahhoz, hogy kiszabaduljunk belőle. Beton és üveg, amíg a szem ellát, a horizonton nincsenek hegyek vagy erdők, csak a szürke találkozik a kékkel. Persze csak elhatározás kérdése a kitörés. Ha a bangkokiak hétvégén kimozdulnak, akkor nagy valószínűséggel egy hűtött plázába vagy a piacra mennek. Mindkét helyen vásárolni és enni lehet. Ez utóbbit pedig nagyon szeretnek a thaiok. Ha kirándulnak, akkor sem az a lényeg, hogy elérték-e úti céljukat, hanem hogy közben hova tértek be reggelizni vagy ebédelni.

A főváros vonzáskörzetében sok olyan fél nap alatt megjárható hely van, ahol az ember ehet egy jót és nagyobb egybefüggő zöld terültet láthat. A Don Wai piac pont ilyen. A Nakhon Chaisi folyó partján fekvő, száz éve üzemelő piacig alig 30 kilométert kell utazni, talán ezért is örvend oly nagy népszerűségnek a Bangkokból kiszabadulni vágyók körében. A központból több számozott járat is tart arrafelé, s a másfél óra utazás után döbben rá az ember, hogy mégsem olyan távoli az, ahol a kék meg a zöld találkozik.

Ötkor keltünk. Mikor kiléptünk az utcára még sötét volt. Tíz perc múlva, ahogy a buszmegállóból figyeltük a tetováló szalon előtt az előző este romjait takarító fiatalokat, kezdett el világosodni. Egy átszállással jutottunk el Salaya-ba, ahol egy padokkal felszerelt, ponyvával fedett kisteherautóhoz irányítottak. Az szállított el a piac közelébe. Egy kereszteződésben tett ki, ahonnan még másfél kilométert kellett sétálni faházak és rizsföldek mellett. A nap egyre erősebben tűzött, s nem elég, hogy a forgalomra, de a padka melletti fűsávra is figyelni kellett. Két kivasalt kígyót is találtunk az aszfalton.

Fél nyolc lehetett, amikor egy buddhista templom kertjén keresztülsétálva elértük a piacot. A folyó partján, hosszan elnyúlva fekszik, ez ad alaktalan formájának határozott ívet. Egyébként hol elszűkül, hol jobban benyúlik az épületek közé. A naptól falábakon álló bádogtető védi. A főcsapáson majd a kisebb folyosókon sétálgatva mértük fel a kínálatot. Gyümölcsök, savanyított zöldségek, különböző édességek az egyszerű cukrozott kenyértől a művészi ügyességgel elkészített babmasszából készült, megtévesztésig élethű cseresznyéig, zománcozott lavórok teli fekete vagy erjedt lében álló halakkal, rákok és nagyobb menzákat is megszégyenítő üstben főzött kacsahalmok. Eredetileg erről volt híres a piac, de ma már kilométerekkel kiszélesedett a kínálat. Ezért is jár ide sok thai hétvégente. Közvetlenül a standok mellett, a folyón lebegő mólókon éttermek sora üzemel, ahol több család reggelizik. Halak, kacsa, rizs, zöldségek, leves, komplett vasárnapi ebéd az asztalon. Még nincs kilenc óra.

Hajókázni is lehet. Hatvan bahtba (kb. 400 forintba) kerül az egy és negyed órás kirándulás, aminek igazából nincs konkrét úti célja. A duci, barna fából ácsolt, átalakított rizsszállító bárkák csak lecsorognak egy hídig, majd megfordulnak és visszajönnek. A fedélzeten tizenvalahány asztal, körülöttük műanyag székek. Itt lehet elfogyasztani az előre beszerzett elemózsiát. A hajnali kávé és az édes zsemle már távolba vesző emlékek. Valami komoly reggelire vágytunk. Színes, puha kókusznyesedékkel a tésztájában gőzölt palacsintával vertük el az ideges étvágyat, majd a pultok között gyűjtésbe kezdtünk. Vettünk egy adag szeletelt kacsát, ragacsos rizst, csípős papaya salátát, egy gusztusosan becsomagolt sült békát, némi édességet meg gyümölcsöket, majd felszálltunk a bárkára. Mellettünk már javában reggelizett egy pár, ők a szomszéd étteremből hozattak fel étellel telepakolt tányérokat.

Hamarosan előkerült a kapitány és a vízen lebegő vízijácintok között megindultunk lefele. Mi is kipakoltuk az asztalra bizarr reggelinket és belemartunk. Eszembe jutott, otthon mindig azt mondták, hogy ha békához érek, utána mindig mossak kezet, ne nyúljak egyből az ételhez. De ez a szabály most kivitelezhetetlennek tűnt. Először félve közelítettem a banánlevélre kiterített kézfejnyi döglött kétéltűhöz. A hátán feküdt, lábai az égnek meredtek, hasán egy nagy vágás, ott pakolhatták ki a belsőségeket. Bőre ragadós és füstös, amit letéptem a combjáról, hogy hozzáférjez a fehér húshoz. Rágós volt, mint egy öreg kakas, de nagyon finom. Elsőre a füstölt sajtra emlékeztetett. És tényleg nagyon ízletes volt. Ha az ember túlteszi magát a látványon (ebben egy sör segített), elképed azon, hogy mennyi minden mászkál a világban, amit csak azért nem eszünk meg, mert szüleink sem fogyasztották. A hús javarészt elfogyott és nagyon jóllaktam. A többi meg ment a halaknak. Úgy néz ki, háromnegyed békára vagyok hitelesítve.

A hídig eltűnt a kacsa és a saláta is. A maradékokat beleszórtuk a vízbe, amiben hemzsegtek a kismalacnyi méterű harcsák. Balra tőlünk állt egy templom. Ima után az emberek mindig a halakat etetik nagy, kalácshoz hasonló kenyérrel, ezért ez a nagy tömeg. Éppen megfordultunk, mikor egy kis motoros csónak ért a hajó mellé és kikötött a feljáró mögött. Megjött a fagyis, mondták be a mikrofonba. Ketten guggoltak benne. A férfi nagy fém edényből merte műanyag poharakba a kókuszos édességet, míg a nő pirított mogyorót szórt a tetejükre és gyűjtötte össze az adagonkénti 10 baht-ot.

Sör, kacsa, rizs, béka és fagyi küzdött a helyért odabent, miközben a bárka elkezdte visszaküzdeni magát a piachoz. A part mentén pálmafák sorakoztak, cölöpökön álló házakat hagytunk el, melyek előtt csónakból ülő nők a vízen lebegő növények levelét vagdosták. Hamarosan kikötöttünk. A standok között időközben ötszörösére duzzadt a tömeg. Válogattak, vásároltak, kóstolgattak és nyomakodtak. Az éttermek és a hajók is kezdtek megtelni, a hőség pedig egyre elviselhetetlenebbé vált. Főleg amikor kiértünk a bádogtetők alól és elindultunk a főutca irányába, hogy hazafelé tartó járműre vadásszunk. A pados kisteherautó sofőrjével nem találtuk a közös nyelvet, de az egyik utas a segítségünkre sietett. Várjunk csak itt a bolt előtt és szálljunk fel arra a buszra, amire a felesége fog. 556-os a száma, az egyenesen bevisz Bangkokba. Kicsit ugyan várni kell rá, mert most ment el az előző, de nem sokat.

Míg Móni a boltban válogatott egy idősebb hölgy szólított meg. A szemközti árusnál hallotta, hogy Bangkokba akarunk menni. Felajánlotta, hogy szívesen kivisz a főútra, ahol könnyen találunk fuvart. A kutyáját hozta le fürdetni a folyóra és egyébként is arra menne. Megköszönöm szívességét, és mondom neki, hogy már megvan a jármű, csak várni kell rá. Akkor legalább az 556-os végállomásáig had vigyen el, hogy ne kelljen itt aszalódnunk a napon. Visszautasíthatatlanul kedves volt. Be is szálltunk, de alig tettünk meg néhány száz métert, jött szembe velünk a busz. Majd elhúzott mellettünk, mi pedig aggódva figyeltük, ahogy a hűtött kerekes doboz eltűnik a kanyarban. Semmi gond, szólt a nő, majd megfordult és üldözőbe vette a sárga járgányt. Előztünk, mentünk szembe a forgalommal, majd a hölgy izgatottan bevágott az éppen utasokat felvevő kerekfejű sofőr elé és intett neki, hogy lenne itt még két ember. Másfél órával később a lakásunktól három metrómegállóra szálltunk le, ami bangkoki viszonylatban olyan, mintha házhoz vittek volna.