Március 25.

Indulás előtt még egyszer körbejártam a környező utcákat, fotóztam, emlékeket rögzítettem. A nap kellemesen sütött, kis standokon olajban sült reggelit árultak, becsakosok az ülésen fekve lesték az első kuncsaftokat, sokan pedig csak gubbasztottak az út mentén és mintha meditálnának, átszellemült arccal, cigarettafüstöt eregetve bámultak bele a világba. Yogya elvarázsolt minket. Hangulatos, emberléptékű város, akikkel találkoztunk mind kedvesek voltak, kész felüdülés volt az elmúlt pár nap.

A megbeszélt időpont után nem sokkal megérkezett a kisbusz, bepakoltunk és hamarosan ismét mozgásban voltunk. Kezdetét vette a három napos, Jáva keleti felén átívelő dupla vulkán túrára. Mivel utolsónak szálltunk be mi kaptuk a leghátsó három ülést, így nagyon kényelmesen elfértünk. Előttünk még két sor. Az elsőben a sofőr, mellette egy középkorú belga házaspár nyomorgott, mögöttük pedig egy helyi vezetővel kiegészített ázsiai-amerikai vegyes páros ült. Róla szerencsére hamarosan kiderült, hogy csak a párost kalauzolja végig az országon és értünk nem felelős. Ennek ellenére állandóan fontoskodott és amikor csak alkalom adódott rá próbált mindannyiunk nevében szervezkedni. Mint zavaró tényezőt igyekeztünk figyelmen kívül hagyni, hiszen ő mondta, nem a mi vezetőnk, mivel azonban a sofőr már régóta a Let’s go-nál tartott az angol könyvben, nagyon nyeregben érezte magát.

Tizenkét órás út állt előttünk. Jáva közepétől annak keleti végébe, s habár a sziget egyik legfőbb útján haladtunk, az alig volt szélesebb két sávnál. Csupán annyival, hogy három kisebb jármű még éppen elfért egymás mellett. Vagy két busz és egy motoros. Talán egy busz, egy teherautó, egy gyalogos meg egy biciklis. Sofőrünk szigorú tempót diktált. Mintha egyfolytában előzésben lettünk volna. És igazából abban is voltunk. Autó mögül ki, gyorsítás, de már jöttek szembe és még épp visszaértünk a mi sávunkba. Ahol aztán hamarosan feltűnt egy szembejövőt előző, nálunk általában mindig nagyobb jármű. Ilyenkor kellett igénybe venni a láthatatlan, harmadik sávot. Nagy megnyugvással töltött el, hogy nem az első sorban kaptunk helyet, így az előttünk ülők fejétől nem nagyon láttuk, mi is történik pontosan. Mintha valaki háta mögül bámultuk volna, hogyan játszik az egy kis felbontású videojátékon autóversenyzőset. Előzés közben természetesen ment a duda. Mintha a kormány alatt a gáz, fék és kuplung mellet ennek is lett volna egy pedálja.

Az első három órában mintha ki sem jöttünk volna a házak közül, mintha egy véget érni nem akaró külvárosban autóztunk volna. Ház, ház, viskó, ház, ház, kert. Ez az ezer kilométer hosszúságú sziget a világ legsűrűbben lakott helyeinek egyike, a Magyarországnál csupán másfélszer nagyobb területen fekvő Jáván óvatos becslések szerint is 137 millióan élnek. Kelet felé tartva lassan, de fokozatosan vették át a zöld különböző árnyalatai a vörös téglák helyét és a rizsföldekkel teli üde síkságok mögötti szürkeségből vulkáni kúpok bontakoznak ki.

Délben egy nagy turistacsoportokra szakosodott, ipari kifőzdénél álltunk meg pihenni. Csak a mellékhelyiséget használtuk, mert sem az árak, sem az illatok nem voltak meggyőzőek. Néhány házzal odébb találtunk egy nekünk való kifőzdét. Anya és lánya üzemeltette, egyszerű kis fa bódé, klasszikus üveg vitrinnel, és keskeny pult mögötti minimál konyhával. Ahol olyan ebédet dobtak össze pillanatok alatt, hogy alig bírtuk csodálni. Két nagy tál rizs társaságában pakolták elénk a fogásokat, hogy vegyünk annyit, amennyi jól esik. Miközben szedtünk a sült tojásból, szójából és zöldségekből a 15 éves forma lány odaült mellénk beszélgetni. Mára már végzett az iskolában, most besegít, mondta. Irmának hívták, ami nem is olyan ritka keresztnév errefelé. Kedves volt, beszélgettünk, a nyelvi hiányosságból eredő üresjáratokat pedig mosollyal hidaltuk át.

A délután eltelt, bámultuk a felhős tájat, vártuk a vulkánok felbukkanását és aludtunk. Besötétedett mire a tengerparton fekvő Probolinggo városába érünk. Megálltunk egy kivilágított, buszmegállónál nem nagyobb iroda előtt, ahol kipakoltatták a cuccainkat és intettek, hogy várjunk a hegyi transzportra. Persze nem mondták, hogy mennyit. Sőt nem mondtak semmit, csak hogy mutassuk meg a befizetési bizonylatunkat, amiért cserébe kaptunk egy kisebb szelet papírt. Miután ez megtörtént az iroda vezetője széles mosolyt vont az arcára és megkérdezte ki szeretne másnap reggel terepjáróval menni a szállástól 25 kilométerre fekvő kilátópontra, ahonnan csodás napfelkeltében lesz majd részünk. Mert azt rögtön be kellett fizetni, ez-az-utolsó-lehetőség alapon.

Az új busz erős volt, mint a traktor, kerekei pedig durván bordázottak. Ahogy haladtunk fölfele a langyos éjszaka előbb hűvösbe, majd egész hidegbe csapott át. Az eleinte egyenes út egyre többet kacskaringózott, kisebb településeken gurultunk keresztül, majd szakadékok következtek balról, néha jobbról is. Már szinte vak sötét volt, így a busz gyenge reflektorainál csak sejteni lehetett hol végződik az út és hol kezdődik a lejtmenet. Egyre másra jöttek a hajtűkanyarok, melyeket a tapasztaltnak tűnő sofőr intenzívnek mondható vezetési technikával vett be, miközben nagyban magyarázott és szórakoztatott minket. Mert mellette ültünk, s a megfizethetetlen izgalom, ami napköznek kimaradt, most duplán jött szembe. A szélvédőn alul és felül, ki tudja miért, két vastag csík korlátozta a kilátást, így csak kicsit előredőlve lehetett követni az eseményeket. Vastag szürke por borított mindent. Vulkáni hamu, melyet a tavaly novembere óta aktív a Bromo lökött ki magából. A legutolsó szakasz nagyon meredek volt, az egyre ritkább, porral keveredett levegőben néha a motor is felsírt.

Végül fél tízre, valamivel több mint fél napi utazás után érkezünk meg a 16 kilométer átmérőjű Tengger kaldera északkeleti peremén, 2200 méter magasan fekvő Cemoro Lawang településére, ahol napnyugta után már a sapka is elkelt. A por mindent vastagon beborított. A szállást övező sárgás világítótestek sápadt fényében a vastagon belepett páfrányok egész túlvilági hangulatot árasztottak. Bármennyire is vigyázott az ember, a szoba fehér padlója pillanatok alatt elszürkült és roszogott az akaratlanul behordott hamutól. Meleg víz hiányában letettünk a fürdésről és inkább a vulkánra figyeltünk. A néhány kilométerre fekvő, ekkor már öt hónapja aktív Bromo az ágyon fekve is jól hallható volt, s habár a gyér holdfényben nem sokat láttunk belőle, a föld gyomrából felszakadó hörgéseket követő lávaeső egy-egy pillanatra vörös pontokkal töltötte meg az éjszakát. Aludni nem volt sok idő, fél négykor ébresztő. Az éjszaka közepén hatalmas robbanásra riadtam meg. Az ablaküveg is beleremegett. Csak a vulkán az, nyugtáztam és már rogytam is vissza a párnára.