Március 27.

A reggeli forró kávé mellé kis fehér dobozt kaptunk, benne egy darab főtt tojással, három szelet papírkenyérrel és egy tűzőgép segítségével kis zacskóba porciózott színes lekvárral. Ahogy errefelé a kontinentális reggelit értelmezik. Persze hajnali negyed ötkor csak a fekete csúszott le, a dobozt későbbre tartogattuk. Mire bepakoltunk a buszba ismét előkerült a sofőr és tegnap már megkopott népszerűségét tovább rontotta azzal, hogy a recepció irányába bökve annyit mondott: Pay!, azaz fizessetek. Nem tudtuk pontosan mire vélni a dolgot, így odamentünk, ahol aztán az orrunk alá dugtak egy-egy 55 ezer rúpiáról, azaz kb. 6 dollárról kiállított csekket. Értetlenkedésünket látva gyorsan hozzátették, hogy ez a parkbelépő ára és azonnal kérnék. Azt viszont elfelejtették közölni, hogy ebből csupán 25 ezer rúpia a látogatás díja, az azon felüli 30 ezer az úgynevezett fotójegy (ezt a hasznos információt még tegnap kaptuk a probolinggoi elosztóhelyen), amit akkor kell megváltani, ha az ember fényképezni szeretne. Ami ugye nem alapértelmezett, mert Móninak például esze ágában sem volt kattintgatni. Ez az eljárás nagyon nem tetszett, ezért úgy határoztam nem fizetek. Se a belépőért, se a fotójegyért.

Persze balga próbálkozás volt, hiszen ha pénzről van szó, itt mindent pontosan számon tartanak. A sofőr elővette agilisebb oldalát és szólt, hogy szálljak ki a buszból, mert még nem rendeztem a tartozásomat. A biztonság kedvéért oda is kísért a recepcióhoz, ahol ismét az orrom alá nyomták a boltban vásárolható nyugtatömbből kitépett, kézzel kitöltött papírszeletet. Ami annyira volt parkbelépő, hogy legszívesebben monopoly-s játékpénzzel fizettem volna érte. Tudtam mire megy ki a játék, és ki lesz a vesztes, de ha egyszer elindultam rajta, úgy gondoltam most már végigmegyek az úton. Kérdésemre ismét mosolyogva elmondták, hogy ez a belépődíj a parkba. Mire én: de az csak 25 ezer rúpia. Igen, helyeseltek, ez tényleg így van, a fennmaradó összeg a fotódíj. Rendben, mondtam, és kezdtem belemelegedni a játékba: és kinek megy az a fotódíj, azt ki fogja megkapni? A kormányhoz folyik be ez az összeg? – kezdtem. Igen, mondták. A bányában dolgozó emberekhez kerül, akiket feltehetőleg majd fotózni fogok? Igen, nekik megy, jött a válasz. A ti zsebetekbe megy a pénz? – tettem fel újra. Igen, igen, jött az akaratlanul őszinte válasz.

Végül kifizettem 2 belépőt és egy fotójegyet, útnak indultunk és fél órás zötykölődés után, hajnali öt körül érkeztünk meg a hegy lábánál fekvő, néhány házzal és információs táblával körített autóparkolóba. Kilenc óra, búcsúzott lakonikus tömörséggel a sofőr és mutatta, merre induljunk el, majd visszaszállt a járműbe. Addig álljál fél lábon – intettem mosolyogva. A reggeli incidens után most már biztosan nem fogok rohanni. Majd jövünk, és durcás tinédzserként besétáltunk az erdőbe.

A sötétség egyre oszlott, miközben egy kocsinál nem sokkal szélesebb földúton kapaszkodtunk felfele. Fél óra elteltével értük el az állomást, ahol a hegy gyomrából kitermelt sárga kődarabokat veszik át a munkásoktól. Innen már négy keréken szállítják tovább a ként, eddig azonban mindenki maga cipeli le a tömböket. Az emberek bambuszrúd végeire erősített, megrakott kosarakkal érkeztek. Az alig hatvan kilós, szikár férfiak szakadt ruhát viseltek, némelyiken gumicsizma, másokon vászoncipő vagy vietnami papucs. Megkértem az egyik verejtékben úszó, csupa izom és csont bányászt, hogy próbaképpen had vegyem vállamra a terhét. A nálam egy fejjel kisebb férfinak segítenie kellett, mert egyedül nem ment. A két kosár hetven kilónál is többet nyomott. Hamarosan elkezdett sajogni a vállam, megrogyott a térdem és el sem tudtam képzelni hogyan bírják a helyiek azokat a kosarakat kisebb-nagyobb megszakításokkal, három kilométeres távolságból idecipelni.

Az állomás fölött az ösvény kiért az erdőből, a táj fokozatosan kinyílt és a növényekkel vastagon benőtt vulkáni kúpok mögött már sejteni lehetett a tengert. A teherhordók folyamatosan jöttek szembe, bukkantak elő a vulkán peremén ülő gőzfelhőből. Némelyikük cigarettát kért, mások kénből faragott figurákat kínáltak eladásra. Legtöbbjük kora hajnalban, fáklyák fényénél vágott neki a hegynek, és reggelre már egyszer megjárta e bányát. Felérve a kalderára aztán szúrós szag öntötte el az ember orrát. Lassan kirajzolódott a kürtő is, melyből vastag mozdonyfüstként fehér oszlop emelkedett felfele. A bánya már közel, lent a gőzoszlop tövénél, azonban a csúszós kövekkel borított keskeny szerpentinen minden komolyabb teher nélkül is kihívás volt az egyensúly megtartása. A félig épített, részben pedig a természetes lépcsőket felhasználó úton napette bőrű bányászok kis csoportja araszolt felfele. Mások a köveken ülve gyűjtöttek erőt vagy dohányfüstöt fújva bámultak bele a reggelbe.

Harminc perces, komoly koncentrálást igénylő ereszkedés után értük el a kráter alján fekvő bányát, ahol vagy egy tucat munkás minden komolyabb védőfelszerelés nélkül, egyszerű vasrudakkal törte vagy puszta kézzel pakolta a már megszilárdult ként. Alig pár méternyire az egyre magasabbra hágó nap fényében türkiz és smaragd árnyalatokban pompázó, halálos leves partjától. A kürtőben található, főleg kénsav és sósav elegyével töltött, 200 méter mély és több mint 1 kilométer széles tó a világ legmaróbb helyei közé tartozik. Az esővíz és a vulkán gyomrából feltörő gázok keverékének pH értéke 0,5, ami a gépkocsik akkumulátorfolyadékánál is erősebb kémhatású.

A tó partjára lefutó meredek kürtőfalon található nyílásokból gőz és gázok törnek a felszínre. A víz elpárolog, a gázok pedig lecsapódnak. Hogy a folyamatot hatékonyabbá tegyék, a bányászok kövekből, csövekből és hullámlemezből alagutakat építettek a nyílások fölé. Az így koncentráltan érkező, 99%-os tisztaságú, lassan hűlő kén először világos vörös majd citromsárgává szilárdul. Miután kővé dermedt, vasrudakkal feltörik és kosarakba pakolják a tömböket és a munkások megkezdik hosszú, fojtogató útjukat felfele. Majd ismét lefele, vissza a mérőállomásra. Onnan már keréken jut el a nyersanyag Banjuwangiba, ahol főként gumi vulkanizálásához vagy cukorfinomításhoz használják azt.

A Kawah Ijen gyomrában kétszáz, környékbeli falvakból származó munkás dolgozik a hét minden napján, s habár az itteniek nagyon szívósak, mindegyikük teste magán visel néhány látható és számos láthatatlan sérülést. Mivel hosszú órákat töltenek a kéndioxiddal és hidrogén szulfiddal terhes kürtőben sokan szenvednek légzőszervi bántalmaktól. Odalent a levegő annyira korrozív, hogy idővel még a fogzománcot is kikezdi, a hirtelen feltörő gázok pedig akár halálosak is lehetnek. Ebben a környezetben olyannyira veszélyes a munka, hogy a bányászok várható átlagos élettartama nem több 40 évnél.

A házilag barkácsolt, légszűrővel vagy csupán egy kendővel arcukat, tüdejüket védő emberek az indonéz minimálbér dupláját, akár 6-8 dollár is megkereshetnek egy nap alatt. Van olyan, aki már 15 éve dolgozik a bányában. Szinte minden nap jön, mert ha el akarja tartani családját, nincs más választási lehetősége. A napi kétszeri forduló megviseli a testet, s mivel a leadott mennyiség után kapják a fizetésüket, mindenki annyit visz le egy alkalommal, amennyit csak bír. Nem ritkák a 80-90 kilót nyomó kosarak sem. A munkások alkalmanként ugyan járnak orvosi felülvizsgálatra, mivel azonban a bánya nem központilag szervezett egység, erre senki sem kötelezheti őket. Emelkedés közben a kén ráül a súly alatt ziháló tüdőre, köhögésre és gyakori megállásokra kényszerít. Elhagyva a kaldera peremét már csak a kosarak súlya nehezedik az emberre. Még vagy egy óráig, míg elérik az átvevőhelyet.

A kráter peremén végigsétálva egy kiszögellésig jutottunk, ahol a sziklafal a mélybe omlik, és ahonnan egységben láthattuk a smaragdzöld tavat, mellette pedig a hatalmas fehér gőzfelhőt, melynek takarásában a bányászok dolgoztak. Lassan elérkezett a kilenc óra, de nem rohantunk, próbáltuk magunkba szívni a látványt. A perem másik oldalán a félig halottnak tűnő erdő kísérteties ködben úszott. A szemben lévő zöld kúp tetejébe pedig egy felhő akadt. A sráccal, akivel még a bányába menet találkoztunk, most az átvevőhely környékén futottunk össze. Szegfűszeges cigarettát szívott és boldogan mutatta a leadott kénért kapott szelet papírt, amit majd pénzre válthat. Mellette az üres kosarak. Még fél tíz sem volt, de már a második útjára készült. Úgy számolta elég jó napja lesz.

A csoport nagy része hozzánk hasonlóan rugalmasan értelmezte a sofőr által megjelölt időpontot, így már elmúlt tíz, mikor útnak indultunk. Nemhogy kisbusznak, de még autónak sem való úton zötykölődtünk lefele, lassan, darabosan, sokszor megcsúszva a laza köves, de meredek lejtő párhuzamos keréknyomon. Az erdő sűrű volt körülöttünk, a levegő esőtől terhes és gyorsan elnyomott. Banjuwangiba érve tértem magamhoz. Hamarosan meg is álltunk egy újabb elosztó pontnál, ahol sürgetve kipakoltatták zsákjainkat a csomagtartóból és érzékeny búcsú helyett csak annyit vágtak hozzánk, hogy ott a másik busz, menjetek, gyorsan.

Az út túloldalán tényleg állt egy légkondicionált helyközi járat, ami csak ránk várt. Hatunkra,akik Denpasar felé folytattuk utunkat. Az eső szemerkélt, minket pedig a hátsó ajtón kezdtek el feltolni csomagostul, mindenestül a járműre, ami a természetesnél is jobban teli volt. Amikor először pillantottam meg az utasteret, elsőre az villant át az agyamon, hogy ide csak úgy lehetne felpakolni akár egy ember is, ha előtte három másik leszállna. De úgy tűnt, ezek az indonéz buszos segédek valami különleges fizikát tanultak,mert sikerült mindenkit sérülés nélkül feltuszkolniuk. Úgy sakkoztak az emberanyaggal és a hátizsákokkal, mintha csak valami humán tetrisz lettünk volna. Kezdésnek bepréseltek minket a hátsó hatos ülésbe. Mint azt korábban tapasztaltam itt még öt helyi mellett is könnyű pánikrohamot kapni, nemhogy öt széles vállú, megtermett európaival egy sorban. Azzal próbáltak nyugtatgatni, hogy ne aggódjunk, csak öt óra az út Denpasarig.

Erre nem tudtunk mit válaszolni, így zsákokkal az ölünkben, még mindig kicsit a felszállás okozta sok hatása alatt állva meredtünk magunk elé. Akkor ocsúdtunk fel, mikor rövid buszozás után ráhajtottunk a Jávát Balival összekötő kompra, kinyíltak az ajtók és szóltak, le lehet szállni. Háborogva teleszívtuk tüdőnket némi nikotinnak kevert friss levegővel és próbáltuk elfogadni a kialakult helyzetet. Dél lehetett és elkezdett szakadni az eső. Az ég mosogatólé színű volt, pont mint a kedélyállapotunk. Egykedvűen és fáradtan bámultunk ki a hajó oldalán figyelve a közeledő Balit. Valahogy nem villanyozott fel a látvány. Egy órás, végtelennek tűnő sodródás után szálltunk vissza a buszra, ami habár légkondicionált volt és elvileg nem dohányzó, sokan mégis magukkal hozzák a félig elszívott cigit, annak füstjével is fokozva a fent kialakult konzerv-hangulatot. Aztán amikor lehajtottunk a kompról gyorsan kiderül, hogy a busz nem teljesen vízálló. A hátsó ajtó résein pont Móni ölébe csorgott az esővíz, amit egy darabig ugyan sikerült kivédeni egy esőkabáttal, de miután az ülés is átázott, menthetetlenné vált a helyzet.

Eljött a cselekvés ideje, ébredtek rá a buszos segédek, s hogy még idejében elfojtsák a lázadást, szétültettek minket. Móni egy hellyel odébb csúszott, én pedig előrekerültem egy idősebb pár mellé. Akik mellett azért nem fértem el, akik azért foglaltak el három ülést, mert kézipoggyászukat nem kívánták ölbe venni. Úgy döntöttem elalszom, mielőtt még magától áll le az agyam. Az eső odakint úgy zuhogott, mintha dézsából öntenék volna. Vadul, ahogy ritkán látja az ember. Időnként váratlanul kisütött a nap, majd ismét rázendített az eső. A táj csodás volt. Vastag, zöld erdők, buja növényzet szegélyezte a szakadatlanul kanyargó utat. Balról lépten-nyomon völgyekkel szabdalt hegyek, melyek mélyén esőtől megduzzadt patakok rohantak a jobbra fekvő tenger irányába. Egyre sűrűsödtek a települések, a díszesen faragott balinéz épületek és templomok, majd fájdalmasan lassan, de végül megérkeztünk a naposcsibére emlékeztető sziget combja fölött található központjába, egyben legnagyobb városába, Denpasarba.

Eredetileg azt terveztük, hogy néhány napot a sziget belsejében töltünk, s majd csak aztán kelünk át a szomszédos Lombokra, de az eső, a busz, a kapkodós program és talán a fáradság hatására ott és akkor úgy éreztük egy percet sem akarunk ezen a szigeten tölteni. Majd visszafele, annyi napot, amennyi marad, gondoltuk, de most el innen. Természetesen menetrend szerinti busz már nem indult a Padangbai kikötőbe. Legalábbis erről a buszpályaudvarról már nem. Közel jártunk a délután hathoz és a legtöbb magánfuvarozó azt állította, ő az egyetlen esélyünk, ha a kikötőbe tartunk. Az előző este megismert két korunkbeli spanyol srác szintén a szomszédos szigetre tartott, így együttes erővel kezdtünk fuvarra vadászni. Magabiztosan álltuk a körénk gyűlő sofőrök kérdéseit és árajánlatait, mosolyogva alkudtunk, mert tudtunk négy ember nagy üzlet, lesz valaki, aki a turistás árnál olcsóban, akár helyi áron is elvisz.

Végül sikerült keríteni egy mosolygós, melírozott hajú férfit, akivel hosszú alkudozás után megegyeztünk. Azt ígérte, hogy fejenként 4 dollárnak megfelelő összegér kivisz a komphoz, úgyis arra megy. Kisbusza rozzant volt, a középső üléssoron pedig egy nagy, kopott TV készülék terpeszkedett. Azt érezte, hogy egyszerre minket is meg azt is nem fogja tudni elvinni, így kért pár perc türelmet, míg előkészíti a buszt. Addig mi átugrottunk vacsoráért a szomszédos kifőzdesorra. Időközben előkerült a férfi családja is, három gyerek és egy feleség. Meg egy munkából hazafelé tartó haver. Meg mi négyen, akik a fuvart fizettük. Plusz négy nagyobb hátizsák. Azonban a délutáni buszos fiúkhoz hasonlóan, barátunk csodás érzékkel megoldotta a rendelkezésre álló helyek és az utazni vágyók számából előálló, sok ismeretlenes számtani problémát. A két spanyol a hátsó sorban kapott helyet, mellettük egy gyerekkel és egy hátizsákkal. Középre ültünk mi, három zsákkal és a haverral, aki megpróbált minél inkább a letekert ablak köré fonódni, előre pedig a sofőr, annak neje és a maradék két gyerek. Így vágott neki vidám kis csapatunk az estének. Már csak röhögni tudtunk a kialakult helyzeten. Főleg mikor a hátulra bezsúfolt spanyolok elkezdték ordibálni, hogy a TV, hiányzik a TV, hozza valaki a TV-t, mert az még pont beférne oda melléjük. Soksávos úton haladtunk kifele a városból. A hangfalakból, csak a mi kedvünkért, vontatott balinéz zene szólt. A szűk térben pillanatok alatt hatalmas hangulat kerekedett. A spanyolok hangosan ordibáltak és gesztikuláltak. Nem fért a fejükbe, hogy is rajonghat a sofőr a Real Madridért, mikor köztudott, a Barcelona sokkal jobb. Aztán az egyre monotonabbá váló zenének szurkoltak, hogy fáradjon el, adja fel az az utolsó hangszert hosszan megszólaltató művész, mert a mennyiség, amit kaptunk belőle, a mai napra épp elég volt.

A kikötőben mindenre felkészülve, rutinosan ráztuk le a beszervezőket és magunk vettük meg a jegyet a következő kompra. Miközben, ma már ki tudja hányadszorra pakoltunk ki a buszból, egyre gyűltek körénk a barátságos idegen álarcot magukra öltött jegyüzérek. Mindenki kalóz, értetünk egyet a spanyolokkal. Ezen a napon mindenki a mi pénzünkre pályázott. Piratas, kiabálták percenként fennhangon. Piratas, mi pedig hangosan nevettünk, annyira mulatságos és annyira lényegre tapintó volt a szituáció. Egy közeli árusnál beszereztünk két üveg, nagyon megérdemelt sört és azok társaságában szálltunk vízre. Mintha csak ránk vártak volna, mert ahogy felléptünk a kompra, fel is húzták annak lenyitható elejét és nekiindulunk. A fedélzeten alig voltak, ők is főleg a bárban a TV előtt, meccset bámulva s ahogy megláttak már intettek, hogy barátaink, azaz a két spanyol egy emelettel feljebb várnak minket.

Megbontottuk a söröket, beszélgettünk és sós kekszet rágcsáltunk a kicsit szeles és hűvös hátsó fedélzeten, aztán ahogy egyre nagyobb erővel kezdett ránk nehezedni az egész napos fáradtság, csak bámultunk bele a sötét éjszakába. A négy órás út közben kereszteztük a Wallace vonalat, az ázsiai és az ausztrál élővilág között húzott szimbolikus határvonalat. Az alattunk fekvő, több mint 3 kilométer mély árok még a nagy eljegesedés hatására kialakuló tengervízszint csökkenés időszakaiban sem száradt ki, így gátat szabott az úszni képtelen állatok vándorlásának. Az éjszaka fekete volt, a hajón kívül szinte semmit sem láttunk, Bali parti fényeit már elnyelte a távolság, Lombok pedig még nem tűnt fel a láthatáron. Kicsit el is szundítottunk a fedélzet egyik kényelmetlen padján. Csigalassúsággal érkeztünk meg Lembar kikötőjébe, ahol hosszú tíz percekig csak álltunk és vártuk, hogy valami történjen. A rövid alvás ellenére kimerültek voltunk. Csak egy puha ágyra meg egy langyos zuhanyra vágytunk.

A hajóállomás, piac, buszpályaudvar együttese kihaltnak tűnt, csak néhány ember lézengett a környéken, azok viszont egyből megtaláltak. Egy fehér ruhás srác rögtön elkezdte magyarázni, hogy itt nincs szállás és hogy tovább kell állnunk ebből a porfészekből, s habár ilyen kései órán már nincs busz véletlenül van egy barátja, aki szívesen elvinne minket. Ezt a lemezt az elmúlt napokban már sokszor meghallgattuk, így rövid úton elhajtottuk a gyereket, hogy köszi, majdcsak megoldjuk valahogy. Ő azonban nem adta fel, jött utánunk, hogy mégis van itt nem messze egy hotel és szívesen megmutatja. Ezt mi is tudtuk, mert írta az az útikönyv, s habár csak nagy vonalakban sejtettük merre is lehet, határozott léptekkel sétáltunk végig az üres, gyéren megvilágított utcán.

A szálláson természetesen már vártak minket. A kikötőből ismerős fehér ruhás srác már ott ült a nagydarab szállásadó hölgy mellett, hozta az üzenetet, hogy a komp most dobott partra négy fáradt utazót. És gondolom előadta, hogy ő irányított ide minket. Végtelennek tűnő huzavona után, több szobát megnéztünk, egyszer már távoztunk és kint a kapu előtt töprengtünk, mi legyen, majd mégis visszamentünk és újra felébresztettük őket, kivettünk két lakosztályt. Ahol a fürdőben nekem kellett izzót cserélnem, mert ők talán már fáradtak voltak hozzá. Vagy elfelejtettek angolul, miután megalkudtunk, lényegtelen. A lakrész viszont tényleg nagy volt. Két emelet, csak a mienk. Így ahová értük leszórtuk a cuccunkat, vettünk egy hideg zuhanyt és fél három után végre elnyújtóztunk a hatalmas, puha ágyon.