29.

Egészen 2010 közepéig Bangkok turisták által frekventált utcáin nem számított meglepetésnek egy elefánt feltűnése. Húsz baht-ért egy darab banánt tolhattunk az ormányos elé, aki láthatólag rosszul érezte magát a csupa beton, meleg és zajos városban. De jönniük kellett, mert a gazda hozta őket. Koldultak, mert nem volt munkájuk. A nehéz gépek kiszorították a hagyományos thai fakitermelőket az erdőből, hivatalos rendelkezések tovább szűkítették mozgásterüket így az évek során több ezer család megélhetése került veszélybe. Mivel az állatot folyamatosan etetni kellett néhány munka nélkül töltött hét után a gondozónak döntenie kellett: Vagy eladja a hű társat, akár a húsáért is, vagy valamilyen, kevésbé elfogadott pénzkereseti lehetőség után néz. Sokan vitték őket az erdőből a nagyvárosba, azt remélve, hogy a folyton cserélődő turistákból mindig befolyik annyi, amiből futja majd az állat következő napi 200 kg-ot meghaladó tömegű takarmányára és a család betevőjére. Gyorsan kiderült, hogy ez nem az ő közegük: valamelyiket autó ütötte el, egy másik pedig lábát törte egy beszakadó csatornafedél miatt. Az ilyen és hasonló balesetek elkerülése érdekében 2010 júliusában olyan rendelkezést hoztak melynek értelmében tilos elefántot hozni a fővárosba. Ennek nyomatékot adva számos út mellett meg is jelentek a kör alakú, középen áthúzott elefántot ábrázoló tiltó táblák. Valamint a rendelkezés ellen vétő gondozókat akár 10.000 baht pénzbüntetéssel vagy hat hónapi elzárással is sújthatják. Hasonló pénzbírságot szabhatnak ki az állatok etetőire is.

Szerencsére országszerte egyre több elefánt-menhely működik, ahol a munkából kiöregedett, sebesült vagy feleslegessé vált állatokat helyezik el. Kétórányira a fővárostól áll az a tábor, ahol már többször megfordultam, amikor a thai elefántokról szóló cikkemen dolgoztam. A hely vezetője, Mr. Phairat, nagyon sokat segített, megengedte hogy szabadon mozogjak a gondozók és az ormányosok között, rengeteget mesélt tapasztalatairól, valamint egy éjszakát is eltölthettünk a falu területén. Ami nagy kiváltság, ugyanis külsősök csak reggel 8 és délután 6 között tartózkodhatnak a területen. Majd egy évvel az első személye találkozó után ismét visszamentem, hogy személyesen adjam át a megjelent anyagot tartalmazó tiszteletpéldányt.

Bangkoktól nagyjából kétórányi buszozásra fekszik a csomagturistáktól és könnyű élvezetekre vágyóktól nyüzsgő Pattaya. A központtól távol eső buszpályaudvar közelében sikerült motort bérelnem, azzal tettem meg az utolsó kilométereket. A tábor hét-nyolc kilométerre a nyüzsgéstől, a település külterületén, egy erősáv mellett található. Legutóbbi látogatásom óta egy kiselefánttal gyarapodott a falu létszáma, ő most az újdonság, elsőnek engem is oda irányítottak. Ugyan anyja mellett eltörpült a pár hónapos jószág, ereje és vehemenciája nem lebecsülendő. Száz kilójával és dózer alkatával könnyedén felborítaná a túl közel merészkedőket. Kajlán és szertelenül rángatta a pár méteres kötelet, amivel a mama lábához erősítették.

Egyébként a megszokott délután ötórás látvány fogadott. A legtöbb állat valami zöldet gyömöszölt a szájába, néhány hátáról most került le az ülés és mentek fürdeni. Páran integettek, emlékeznek rám. Aztán meginvitáltak egy asztalhoz, a háttérben villog a tévé, a gyerekek dinnyeszeleteket harapnak, a munkából hazatérő férfiak pedig töményeznek. Egy üveg mellettük, egy pohár járt körbe, ami hamarosan hozzám is elért. Az ital nem rossz, volt valami érdekes aromája, de nem whisky, ahogy azt állították, hanem valamilyen cukornád párlat lehetett. A gondozók nagyon szerették, mert ahogy elfogyott, egyből küldték a gyereket a szomszéd kisboltba egy újabb három decis üvegért.

A tábor lakói kiöregedett, munkában megsérült elefántok vagy azok leszármazottjai. Cirkuszból kitett, fakitermelés közben megsérül vagy félholtra dolgozott ormányosokat gyűjtött itt össze Mr. Phairat, a tulaj. Azok erőre kaptak, kikerekedtek és ismét munkába álltak. Mert így érzik magukat hasznosnak. És így termelik ki annak a több tonnányi takarmánynak az árát, amit a tábor nap mint nap elfogyaszt.

A napirend egyszerű. Reggel az állatok gondozójukkal a nyakukban besétálnak a központi épülethez, találkoznak a fizető vendégekkel, megutaztatják őket a környék erdeiben, majd rönktologatási bemutatót tartanak, délután pedig hazamennek. Teleeszik magukat és elhevernek, mint egy rendes melós. Kb. tíz állat lakik a központtól keletre eső telepen. Egy fél focipályányi területen osztoznak, éjszakára ide láncolják le őket, mert az egyik finomnak tűnő falattól a másikig haladva gyorsan elcsatangolnának. A szomszédban áll a mahautok (gondozók) és családjuk háza, így bármikor rá tudnak nézni az állatokra. Napi huszonnégy órás elfoglaltság ez, egy egész életen át.

Az éjszakát az ormányosoktól alig száz méterre, a selyemházban töltöttem. Ami csak nevében hangzatos, egyébként egy sűrű fémhálóval borított favázas épület, ahol valamikor selyemhernyókat neveltek, most pedig a gubójukból készült selyem előállításának folyamatát mutatják be. Egy asztal, egy lábakon álló falap, ami az ágy és sok-sok eszköz. De kit érdekel a raktárszállás, ha éjjel hallani az elefántokat. Hét után sötétedett be. Még előtte elmotoroztam a boltba sörért, aztán a piacra csirkéért, ragacsos rizsért meg csípős papayasalátáért. Majd megterítettem és férfihoz méltóan zacskóból fogyasztottam el a vacsorát. A sörös doboz ragadt a csirkezsírtól, a számat pedig nagy körben csípte a paprika. Elnehezülve megágyaztam és az elefántok motoszkálása meg a szúnyogok zümmögése gyorsan elaltatott.

Fél hatkor, fél órával a nap előtt ébredtem meg. Mikor az ég keleten még éppen hogy csak színesedni kezdett. Az állatok már fent voltak és a tegnapról ottmaradt fonnyadt ananászlevelek között válogattak. A láncok köröket rajzoltak a porba, tíz kör, tíz szürke dísszel a tetején. Némelyikük egészen barátságos, de valamelyik az ormányával legyintett felém, egyértelművé téve: ez nem az ismerkedés ideje. És egy négytonnás állat esetében az ember jobb, ha betartja a játékszabályokat. Hamarosan feltűntek a mahautok és elindul a napi rutin. Először összetakarították az állat környékét, gyerekfejnyi szargolyókat gereblyéztek vagy hajigáltak odébb vasvillájukkal, majd némi friss reggeli csemege érkezett és ezzel párhuzamosan elkezdődött a fürdetés is.

Két kerti csapra erősített gumicső várta az állatokat, akik lassan és porosan, mint túlméretezett terepjárók gurultak be egymás után a mosóba. Tíz perc jutott mindegyikre. A gondozó először lemosta az oldalukat, majd vezényszóra az állat felemelte jobb mellső lábát, amit lépcsőként használva az ember felkapaszkodott a hátára. Volt, aki felállt és mintha csak a muskátlikat locsolná, úgy spriccelte a hatalmas testet, más ülve vagy hasalva próbált meg minél nagyobb területet átsúrolni. Aztán a széles nyakba csúsztak, hogy megmossák a fejet és a füleket. Kész akrobatamutatvány volt az égész. Az állat persze nagyon sokat segít, élvezi a kényeztetést, vezényszóra fordul, megáll vagy fekszik. Néha az ormányukba is kaptak egy kis vizet, amit aztán vad szökőkútként fröcsköltek szét. Befejezésül egy homorúan megkopott fatörzsnél végigdörzsölték oldalukat és boldog tankként követték a távozó mahautot.

Az egyik gondozó két állattal érkezett és mivel látta, mennyit lábatlankodtam már fürdetés alatt, magához intett és rábökött az egyik nagy szürke testre, hogy lenne-e kedvem segíteni. Már pakoltam is ki mindent a zsebeimből és tettem le a fényképezőgépet, vetetem le a szandálomat. Fogtam a gumislagot és elkezdtem bevizezni a három és fél tonnás háziállatot. Ami csak állt, szinte mozdulatlanul. Fogalmam sincs mit mondhatott neki a mahaut, mielőtt megnyitotta volna a csapot. Talán reggeli megvonást helyezett kilátásba, ha nem viseli jól magát. A poros szürke lassan sötétre váltott és pillanatok alatt én is csuromvizes lettem. Gyakorlat híján az állat hátára nem másztam fel, inkább az dőlt az oldalára, együttes erővel így súroltuk le a hátát. Eközben a másik, ami már végzett, megindult a fakerítés felé. Mint valami jóízűt felfedező gyerek.

Fürdés után az elefántok nem éjszakai helyükre, hanem a gondozó házához mentek. Együtt sétáltunk vissza. Az állatok rövid láncra kerültek, hogy míg a mahaut megreggelizik, azok finom falatok után kutatva ne rendezzék át a környéket. Öt, lábakon álló ház sorakozott egymás mellett, mindegyikben két család él. Fent a szoba lent, a facölöpök között az élettér, tévével, hűtővel, mosógéppel, ott parkol a kocsi és néha az elefánt is. Meginvitáltak egy egyikhez, hogy tartsak velük. Egy magasított, kétszer kettes porond az asztal és a szék is. Ott az étel, azt ülte körül egy idősebb nő és két férfi. Egy tányér rizzsel kínáltak és intettek, hogy szedjek a középre kipakolt feltétek közül. Csípős szósz, bambuszrüggyel egybefőtt disznóhús és egy tálka selyemhernyó. Bizarr, de meg kell hagyni sokkal jobb volt, mint az előrecsomagolt pékáru, amit még tegnap este vettem egy 7-Elevenben.

Miután az ormányosok átvonultak a központi helyre én is összepakoltam és motorral követtem őket. Utoljára még körbejártam a területet, az elefántok szokás szerint valamit ropogtattak a fogaik között, néhány gondozó már az állatok hátára erősített hordszékben, mások az árnyékban múlatták az időt. Aztán megszólalt a hangosbemondó. Ők mentek dolgozni én meg vissza a buszpályaudvarra, majd Bangkokba.