Pár nappal később megvettem a repjegyet és ezzel párhuzamosan beindítottuk Móniék vízum kérelmi folyamatát is. Utánam ők elvileg gyorsan megkapják, bevándorlási ügynök segétségét sem kellett igénybe venni, mindent összeraktunk mi magunk. Aztán beküldtük és vártunk, hogy mi lesz. Az esély ugyan kicsi, hogy nem kapják meg, de mi van, ha mégsem jöhetnek utátunk. Pár hétig ott mocorgott bennünk a bizonytalanság, azonban egy héttel indulásom előtt nekik is levelet hozott a postaszolgálat: megvan. Kezdődhet az élet délen. Május 6-án indultam. Egy hónappal a család előtt, a kiköltözés első hullámában, hogy elkezdjem a munkát és, hogy előkészítsem a család érkezését.

Az elmúlt pár évben sokszor visszatértem Új-Zélandra, főleg túravezetés miatt, így a terep nem volt teljesen ismeretlen. És itt most nem is a szó földrajzi értelmében, hanem hogy nagyjából képben voltam a mindennapokkal kapcsolatban. Hol érdemes vásárolni, mi mennyibe kerül, hogy közlekedjünk, merre milyen az időjárás és egyéb hasonló praktikus dolgok. Persze tisztában voltam vele, hogy várnak még újdonságok és meglepetések is. Mint amikor az ember beköltözik egy ismerős házba, ahol korábban még csak pár alkalommal járt. Ismeri az elrendezést, de a rejtett zugok és a csöpögő csapok csak az első pár hét/hónap után fedik fel magukat.