Két nappal később, május 8-án léptem be az országba. München és Hong Kong után végre Aucklandben landolt a gép. Úgy mentem át a beléptetési procedúrán, mint forró kés a vajon, majd alig egy óra múlva már sétáltam át a reptér belföldi járatokat indító részére. Felettem a hatalmas kék ég, sütött a nap, s mivel itt igencsak az ősz végében jártunk, kellemes 12 fok. Rövid várakozás után egy utolsó, alig egy órás repülés le Wellingtonba, ahol Benő barátom már várt a kijáratnál. Kocsiba be és irány a tengerpart, egy nyugis, szélmentes rész, hogy forró kávé mellett átbeszéljük a következő pár nap menetrendjet. Aztán még mentünk pár helyre, azonban ott már csak testben voltam jelen, a 10 órás időeltolódás nullázta az agyamat, csak mosolyogni tudtam és sült hal módjára okosan bámulni magam elé.
Pár nap alatt sikerült átállnom és lassan elkezdtem felvenni a munka fonalát is. Aztán úgy egy hét múlva beköltöztem ideiglenes szálláshelyemre, ahol a család megérkezéséig terveztem kibekkelni az időt.

Kicsi, de legalább közel van a munkahelyhez és csak egy kőhajításnyira hullámzik a Wellingtoni-öböl. A terv az volt, hogy amíg megjönnek a többiek, nyakig belevetem magam a munkába, ha kellett napi 12 órát is végigtoltam, hogy beleszokjak, meg hogy gyorsabban teljen az idő. Nem is csináltam szinte semmi mást, mint dolgoztam, ettem, aludtam, futni jártam, meg néha boltba.

Ja és kocsit szereltem Benővel, hogy használható állapotba hozzuk a Volvot, amit tőle vettem, de mivel régóta nem használta pár dolgot ki kellett cserélni rajta.