Délutáni csendespihenő után – jelentem Vinyóka már átállt és Sári is jó úton halad – elsétálltunk az vasútállomásra. Át a kis utcákon, el a tó mellett, majd végig egy forgalmas utcán. Itt sem szeretnek nagyon gyalogolni az emberek, a járda sok helyen hepehupásabb, mint a friss szántás. Itt keréken gurulnak még a szomszédba is, főleg motoron, de akad pár biciklis is, meg persze riksák a külföldieknek. Azaz kétlábon szinte senki, így a járda sokszor munkatér, parkoló vagy az étterem meghosszabbítása. Elég nehéz így babakocsival navigálni, de még mindig jobb, mint a sétában megfáradt és elálmosodott lányunkat a karomban hordozni kilometereken keresztül. Próbáltam azt is, nem jött be.

Jövő szerdán utazunk tovább a régióból, le délre, vonatal, hogy az éjszakai zakatolás se maradjon ki az idei repertoárból. Pár perc alatt meg is váltottuk a hálókocsi két alsó ágyára szóló jegyeket, kifizettünk érte nagyjából 2 millió dongot, aztán hogy ez is megvolt beültünk az állomás épületével szembeni első kifőzdébe, hogy iszunk egy kávét. S mivel láttuk levest is mérnek, inkább azt kértünk. Ült ott két másik külföldi is, gondoltuk csak jó lehet. Pho, azaz a helyiek nemzeti húslevese, tésztával, babcsírával, vékonyra szelt hússal, otthon is kapni, voltak nagyjáboli elvárásaink. Nem jöttek be. Fontos tanulság: ott egyél, ahol a helyiek. A leves maga jól nézett ki, tészta, zöldség, hús, valami azonban mégis hiányzott belőle. Valami, amit az ember elvár, ha egy adott helyen túr bele az adott nép konyhájába: az utánozhatatlan zamatot, amit csak az a kéz talál el, ami már ezerszer készítette el ugyanazt az ételt. De nem adjuk fel, nap nap után keressük az ország legjobb pho levesét.