A délutánból megmaradt pár ótát a szállás előterében töltöttük, az eső is újra nekikezdett, jobbnak láttuk nem elázni céltalan sétálgatás közben. Végül 6-ra kértünk egy taxit, ami 10 perc alatt kint volt velünk a vasútállomason. Két váró volt, egy szimpla, árusokkal, fémvázas széksorokkal és egy a külföldieknek, hatalmas faragott székekkel. A terem végében pult, vízzel, italokkal, üdítővel, sörrel és csomagolt édességgel, az asztalokon banán. Ahogy beléptünk egy ember kérte a jegyünket, megnézte, bólintott, hogy jó helyen vagyunk, aztán a pult felé mutatott, hogy nyugodtan szolgáljuk ki magunkat. Volt mindenünk, készültünk, egyébként is éreztem, hogy ez csapda lesz. Az volt, amikor a végén elvettünk 3 banánt, jött mosolyogva emberünk, egy 10 ezrest lobogtatva, hogy egy olyant adjunk már neki cserébe a gyümölcsért.
Habár csak 19:30-ra volt kiírva az indulás, 45 perccel korábban intettek: be lehet szállni. A fülke kicsi, de miénk az alsó két ágy, meg hirtelen telipakoltuk az ablak előtti asztalt is. Nagyzsák az egyik ágy alá, babakocsi a másik alá, s máris több a hely. A központi hangszórókból helyi zene szólt, talán indulók vagy földet művelő, vasat hevitő munkásokról szóló naív dalok, azonban mire elkezdett volna zavarni, megszoktuk. Időközben megérkezett 2 utastársunk is, akik csak bejöttek, ledobták a cipőt, felléptek a felső ágyra és magukra húzták a takarót. Enyhe alkoholszaguk volt, talán sejtették, hogy ezt az utat csak így fogják kibírni. Vagy már rutinos utazók és csak az esti altatójukat vették be.
Az utazás során aludtunk már repülőn, aztán hotelben, aludtunk hajón és most vonaton is fogunk. Eddig ez tűnt a legtöbb kihívást tartogatónak: mert hosszában jó az ágy, de széltében lehetett volna még vagy fél méterrel szélesebb. Főleg úgy, hogy Sári kitalálta, most ő is Móni mellett alszik. Egy órával az indulás után végigvonult a vacsora-szerelvény a folyosón. Az első ember húst árult meg tésztát, a második rizses nyálkalevest, a harmadik vízzel felöthető szaraztésztát, az utolsó meg édességet, üdítőt, sört. Túl éhesek nem voltunk, maradt a dobozos tészta, amit saját gyümölccsel egészítettünk ki.
A gyerekek álmosak voltak, nagyban hozzájárult ehhez a kerekek ütemes zakatolása a fényes síneken. Móni az ágy szélén, lapjával, a korlát szerepét betöltve, fejénél Vinci, lábánál Sári. Hajnali fél négyig ment ez a formáció, addig bírta hősiesen, aztán én másztam Sári mellé, ő meg a kisfiúval a másik helyre. Ez sem volt ideális, de a föld túl koszos volt, oda inkább senki. Végülis csak hatig kellett kibírni, akkor kezdett járkálni a kávés és addigra gondolta úgy Vincike: kialudtam magam.