Úszás után mindkét gyerek arccal bukott bele az ágyba. Volt némi alváshiányuk a vonatozás miatt, a maradék energiát meg a víz szívta ki. Már sötétedett, amikor kiléptünk az utcára, hogy felfedezzük Hoi An világörökségi védelem alá eső belvároskáját. Azaz pár utcát a folyó jobb és bal partján. Eleinte semmi különös, csak a rengeteg motor, meg keskeny házak, aztán a következő kereszteződésnél egy korlát parancsol megálljt a benzinüzemű járműveknek. Innen csak gyalog, biciklivel, maximum riksával lehet továbbhaladni. Kétoldalt csecsebecsárusok, cipők, ruhák, éttermek és kiülők, s mindent színes lampionok tömege világít meg.

Az elmúlt évszázadokban Hoi An jelentős kereskedelmi csomópont volt, főleg Kínából és Japánból érkeztek a hajók, és a kereskedők volt hogy hónapokig a városban maradtak. Minden évben visszajárva lassan az áru mellett hozták építészetüket, kultúrájukat, vallásukat is magukkal. A láz aztán lecsengett, az épületek azonban megmaradtak: van amelyik múzeum, másokban fényes boltok vagy hangulatos éttermek kaptak helyet. Főleg azután pörgött fel a hely, miután azt a turisták felfedezték maguknak.

És lássuk be igazi kis romantikus ékszerdobozról van szó: az ezerféle festett és színes lampionok, a folyóvizen esténként megjelenő úszó gyertyák és a szerelmesen andalgó párokat szétrebbentő, csomagturistákat szállító riksakaravánok kígyója mind ezt bizonyítja.

Átsétáltunk a folyón az éjszakai piacra, ahol főleg hűtőmágnes-, lampion- és kacat-vacak árusok sorakoztak. Meg pár banános vagy garnélás palacsintat kínáló és egy szendvicses néni, aki olyan hihetetlenül finom pástétomos, húsos, szaftos, zöldséges és csípős bagettet dobott össze 20 ezerért, hogy miután az elsőt befaltuk, rögtön mentünk is vissza a következőért.