Az ebéd és a délelőtti program elnyomta a többieket, ledőltek aludni a hűvös szobában. Engem meg vitt a kávé sétálni az óvárosba, fényképezőgéppel keresve az érdekes arcokat és helyeket. Amíg nincs sötét, irány a piac, ott mindig történik valami, színes mind az árukészlet, mind az emberek. A halas szekció már bezárt, a fedett csarnokban is pakolásztak már, körülötte azonban még pezsgett az élet.

Egy erősen rúzsozott szájú nő szélesen vigyorgott, fotózzam le. Sejtettem, hogy pénzt akar, mondtam is neki fotóért nem szoktam fizetni, ő azonban csak erősködött, kattintsak már. Én nyomtam a gombot, ő vigyorgott, mint a töklámpa, aztán már nyílt is a tenyere. Sajnálom, írtam ki az arcomra, nem fizetek és továbbáltam.

Aztán rájöttem, hogy ez nem feltétlenül a legjobb hozzáállás, így a következő alanytól vettem egy fél kilo longant – cseresznye meretű, a félkemény barnás héj alatt fehér húsú, édeskés gyümölcs. Így már fairnek tűnk a dolog: ő adott valamit én cserébe valamit, megvolt a kapcsolat és nem csak egy lopott fotóról szól a történet.

Ahogy sötétedett, a piacon elfogytak a témák, azonban az óvárosban sorra gyúltak ki az utcákon a lampionok. Egy fél órán át ideálisak voltak a fényviszonyok: még nem borult sötétségbe az ég, de a fények már újraszínezték az utcákat. Egyre több túrista érkezett, beindult a ma esti pénzkerék a vendéglátóknál, utcai árusoknál, ladikot evezőknél. A hídon is megjelentek a papírlótuszban égő gyertát kínáló nők és gyerekek, amit egy dollárért vízre helyeznek, mi meg nézzük, ahogy elringatja a folyó.

Továbbra is igyekeztem észben tartani, hogy a képért cserébe adjak valamit. Miután lefotóztam a hajón várakozó motoros férfiakat, pénzt kértek. Mondtam, szálljanak le egy sörre. Nem volt rá idejük, így nyújtottam feléjük a longanből. Elfogadták és jót nevettek. Így tett a lampionárus lánya, a szakállát büszkén simogató csónakos és egy úszógyertya árus is.
Hamarosan teljesen besötétedett, így hazamentem a családhoz, nemrég keltek föl a délutáni szundiból, majd bevágódtunk a hotellel szembeni Cafe 41-be, ahol végre ettünk egy igazán jó és különleges pho levest. Hogy töröljük a hanoi negatív próbálkozást. Na, az fantasztikus volt. És mellette végre azt is megtudtuk, hogy kell ejteni ennek a Magyarországon is egyre nagyobb népszerűségnek örvendő levesnek a nevét. Mert hallottunk már a po-tól fakh-ig mindenféle verziót. Föe – mondta a néni, itt mi föe-nek ejtjük. Jó étvágyat!