MEGÉRKEZÉS
Nincs hova sietni. Felvesszük a csomagokat, iszunk egy frissítőt, de úgy tünik a kisboltban beszerzett thai pörgető: a Red Bull is kevés ahhoz, hogy felvegyem Sári ritmusát. Fogságból szabadult kiscsikóként rohangál a reptér tágas csarnokában, folyosóin. Aztán felmegyünk a 4. emeletre, az indulási oldalra, ahová az utasokkal teli taxik érkeznek, mert ott sokkal könnyebb kocsit fogni. S habár tavaly óta kordont emeltek az út mellé és felszereltek pár csak befelé forgó kaput (hogy mindenki a 2.-on álljon sorba, ahogy azt kell), ez a helyieket pont nem zavarja. Rendőr terel át az úton és taxis állítja be úgy a kaput, hogy pont mindkét felén átsurranhassunk. Ez kicsiben pontosan szimbolizálja a thaiok szabálykövetési rugalmasságát és leleményességét. Habár vannak szigorú törvények, az emberek ügyesen megtanulták hogyan is lehet azokat a saját kényelmük érdekében úgy módosítani, hogy afölött még éppen szemet hunjon a rendszer.
RÓZSASZÍN TAXIBAN
Van sárga, kék, rózsaszín, zöld, piros és még ki tudja hány fajta. Sári már az elején leszögezi, hogy ő csak rózsaszínnel hajlandó utazni. A műszerfal fölött Buddha szobrocskák, a benti klíma pedig túlságosan hideg. Szólni is kell a sofőrnek, hogy a kedvünkért ne túráztassa a légkondit.
Mert itt úgy vélik, annál jobb a szolgáltatás, minél nagyobb a hideg. Aztán a befelé vezető úton, ahogy feltűnik a felhőkarcolókkal tűzdelt ismerős panoráma egy kicsit megint úgy érezzük: hazajöttünk. Pedig csak másfél évig éltünk itt, mégis a levegő meleg szaga, az utcákat már reggel elárasztó árusok, a felhőkarcolók és a félig mocsárban, cölöpökön álló házak káosza, a forgalom és a kedvesen mosolygó emberek maghatározó fejezete lett életünknek.
VONATJEGY
A szállás elfoglalása után első dolgunk az volt, hogy megvegyük a Bangkoktól Szingapúrig tartó vonatozásunk első szakaszának menetjegyét. Elsétáltunk a Sam Sen utcai, bepróbált utazási irodába, ahol pár perc alatt letelefonálták a dolgot és megtörtént a foglalás. Két alsó ágyat kértünk a 35-ös számú vonat másodosztályú, légkondis, hálókocsis részlegébe, amivel majd pár nap múlva közel ezer kilométert fogunk utazni. Le a délen fekvő Hat Yai-ig.
IRÁNY AZ UTCA
Thaiföldön az utcai evést kihagyni legalább akkora vétek, mint szőlősgazdától sört kérni. Vagy disznóvágáson nutellás kalácsot. Gyümölccsel kezdtünk: dinnye, mangó és ananász. Aztán jött a kicsit ebből kicsit abból csipegetős tánc a standok között. Kókuszos-rizses édesség, ragadós rizs, főtt kukorica, naam kluk (darabokra tört sült rizsgolyó összekeverve dizsnóbörkével, sok paprikával, hagymával, korianderrel, citromlével és még ki tudja mivel – mindezeket saláta vagy egyéb levélbe kell göngyölni és úgy betolni).
Végül mikor már majdnem jóllaktunk elindultunk a kedvenc tengeri herkentyűs helyünkre. Mivel a garnéla elfogyott a szomszédban be kellett érnünk főtt csirkemelles rizzsel, amit fűszeres szósszal és kis vérpuding-kockával tálaltak. Az odavezető úton pedig vettünk még egy csokor minibanánt, aminek a héja olyan vékony mint az almáé. Na meg egy nagy zacskó mangosteent.