Zuhany, életmentő fogmosás (mások élete) és friss ruha után város-komformak vagyunk. Kell még egy ebéd, Sárinak meg egy nagy alvás, mert az elmúlt 24 órá elég zaklatott volt.

Ahogy beraktuk a hátihordóba egyből el is szundított. Mi meg kerestük az ideális helyet, mind árban, mind autentikusság szempontjából, de nem volt könnyű. Amikor találtunk, Sári ébredt meg, menni kellett tovább, hogy elringassa a séta, így jól bejártuk a környék alacsony építésű, zsalugáteres, cseréptetős utcácskáit. Aztán bele egy tál csípős levesbe. Miután a baba végleg megébredt kapott egy doboz tejet, majd nyugat felé indultunk. Nem térkép alapján, inkább a felhőkarcolók irányába. Hol a föld fölött, hol a föld alatti, éttermekkel és butikokkal teli csőhálózaton. Móni egy idő után feladta, nem úgy sikerült az éjszakája, ahogy tervezte, így hazament aludni.

Sárival folytattuk tovább, felfedező tempóban: azaz tyúklépésben, mindent végigtapogatva. Láttunk hungarocell krokodilt úszni egy koncertterem előtti medencében, átsétáltunk a hídon és megcsodáltuk a félig oroszlán, félig hal vizköpőt. A városállam jelképét. Csináltunk szelfit, ahol a többi túrista, kerestünk wc-t lehetetlennek tünő helyen (kétszer is), s láttuk a hatalmas szállodát, mely úgy néz ki, mintha egy hajó feneklett volna meg a tetején.

Szép-szép, de nem igazán bánom, hogy az eredetileg tervezett 3 helyett csak 1 éjszakát töltöttünk itt. A régi városrész magával ragadó, étlapja változatos és színes, de mintha minden a pénzköltésről szólna. Hatalmas plázák hűvöse úgy szippantja fel az embereket, mint szombat délelőtt a porszívó a porcicákat. Nagyon fontos a külcsíny, hogy nézel ki, mi van rajtad és ezt hogy tudod minél előbb megmutatni (megosztani) másoknak. Nem egy önmagát fotózónál láttam olyan szelfi botot, amivel, mint egy megnyújtott kar tudott magáról képet lőni.

Másnap reggel még mindig borongós volt az ég. Fél egykor indult a gépünk Borneóra, de nem innen, hanem a határ másik felén fekvő Johor Bahruból. Tudtuk, hogy vár ránk egy kiszámíthatatlan hosszúságú átkelés, így már fél 9-kor úton voltunk. Első nekifutásra én csak a buszmegálló mellékhelyiségéig jutottam, ahol ismét konstatáltam a tényt: ha túl sok csípőset eszem, akkor nincs az a komfort nélküli wc, ami azt bent tartaná.