Valamikor éjjel érkezett az email az új-zelandi bevándorlási hivataltól, melyben leírták, hogy megkaptam az igényelt három éves munkavízumot. Még fent voltam és izgatottan keltettem Mónit: kezdődik. Csomagolás és készülődés módba váltott az agyunk és onnantol kezdve egy hónapon keresztül erről szólt a napok jelentős része: mit adjunk el, mit tartsunk meg, mire lesz ottkint szükségünk es mi az ami csak felesleges lom, ami csak úgy felhalmozódott és megbújt az évek során.
Rengeteget pakoltunk, szortíroztunk, ajándékoztunk és adtunk el. Úgy számoltuk, hogy fejenként kb 25-30 kilónyi csomagot tudunk repülővel magunkkal hozni, ami nem sokkal tőbb, mint egy mázsa. Akármennyire is rutinos pakoló az ember, be kellett látnunk a fél életen át felhalmozott tárgyak közül ebbe keves fér bele. Persze ott van még a posta, de azzal sem lehet mindent átküldeni a világ másik felére. Csak pár dobozzal, azokat is idővel.