Csakúgy mint Thaiföldön, itt Malajziában is imádják a gyerekeket. Sárit meg kiváltképp szőke, göndör fürtjei miatt. A cukiskodással, a napi harminc „Hello baby!”-vel azonban Sári nem tud mit kezdeni. Ha megtelik, márpedig az első hét végefelé ez megtörtént és azóta is tart méltatlankodva kiabálja, hogy „No hello baby!”. Ennyi! Imádom! Sajnos a testbeszédet nem nagyon értik és ahelyett hogy békénhagynák, ha nem receptív, inkább megcsípkedik a karját vagy az arcát. Na ez kivágja a bizosítékot! Ilyenkor bepipul és csak azért sem hajlandó a cukiskodó játékba belemenni. Nem is értem miért várják el egy gyerektől, hogy jópofizzon. Elvégre nem idomított majom vagy cirkuszi mutatványos!

A mi kultúránkban más, főleg egy idegen gyerekének tapogatása nem elfogadott és nem bevett szokás. Ha már ismerős a gyerek, sikerült vele jó viszonyt kialakítani és a szülő is jóváhagyja, akkor ok. A malájoknál ez másképp működik, mindenféle előzetes interakció és kérdezés nélkül tapizzák a gyerekeket! Sári sosem volt az a bratyizóa fajta, nehezen enged fel új közegben, ezért nem tudja a malájok számára megfelelően lereagálni ezt a rengeteg figyelmet. Viszont a mosoly-integetés kombót már tökéletesen kivitelezi!