Március 13.

Nem aludtunk túl jól, az éjszaka olyan volt, mint a szállás. Gyorsan leerőltettünk egy cukortól és sűrített tejtől szinte nyúlós kávét, összekaptunk magunkat és sovány malac vágtában hagytuk el a hotelt. A zöldbe vágytunk, ki ebből a szürke porral borított városból, irány a dzsungel. A 64-es bemoval (minibusszal), ami egy konzerves doboznál éppen csak egy kicsivel nagyobb, kizörögtünk a nyugati buszpályaudvarra, ami se nem szép, se nem esztétikus, leginkább városszéli elhagyatott ipartelep udvarára emlékeztetett. Poros, szemetes és még abban sem voltunk biztosak, hogy jó helyen járunk. Az egyik bódé árnyékot adó fedele alatt ülő embercsoport azonban megerősített minket, innen indul a busz. Mindjárt, ne aggódjunk. Ott áll hátul, mutatták, aztán a falra akasztott, erősen kopott táblára böktek, melyen félóránkénti indulási időpontok voltak feltüntetve. Gyorsan elugrottunk még némi reggeliért meg vízért, de siettünk vissza, nehogy lecsússzunk a következő járatról. Persze gyanúsnak kellett volna lennie, hogy egy lélek sem ült a buszon, s nem várakoztak emberek nagy cekkerekkel a környéken, a fák alatt. De ez volt az első busz utunk Indonéziában és még dédelgettünk hiú reményeket, hogy itt talán másképp lesz.

Tíz perc múlva, a műanyag piskóta reggeli után megkérdeztem az ugyanabban a pozícióban ülő társaságot, hogy akkor mikor is indulunk. Let’s go – mondta egy atlétatrikós alacsony pasi, feltápászkodott és együttes erővel bepakoltuk a hátizsákokat a busz portól szürke csomagterébe, mi meg mint jó gyerekek, felszálltunk a még mindig üres gépre. Ő meg vissza a haverok közé. Negyed óra izzadás után, még mindig nem történt semmi, csak a vízcseppek folytak gyorsabban a hátunkon és kezdtünk beleragadni a kék műbőrrel fedett ülésekbe. Ismét felkerestem a díszes társaságot és kérdeztem, hogy akkor mikor lesz az a Let’s go? Fél órával később elő is került a sofőr – driver – mutatja buszkén a trikós – Let’s go – mondja ismét. Nem nagyon hittem neki, de legnagyobb meglepetésemre a driver címkéjű ember 5 perc múlva beröffentette a buszt, amin még mindig csak ketten ültünk.

Két percig járt a motor, majd kifordultunk az útra, ahol aztán a kifőzdékkel és árusokkal zsúfolt padka mellett még vagy negyven percet álltunk. Lassan szivárogtak az emberek, több árus is jött, vizet, cukorkát, nyársra szúrt sült húst, cigit és különböző gyümölcsöket kínáltak – több-kevesebb sikerrel. Ugyanazok az arcok négy-öt kört is lenyomtak, első ajtón fel, a hátsón meg le, mire végre elindultunk. Majdnem minden utas cigizett, így a füst a műbőrön pácolódott sós izzadtsággal keveredve olyan elegyet alkotott az ingemen, mintha füstölt szardínia lébe mártották volna azt.

Az ablak úgy nézett ki, mint egy vitrines szekrény – szimpla, nem ragasztott üveg, lepattogzott sarkokkal. A mögöttünk lévő ülésről a kölykök a nyolccal előbbre ülő kis sráccal kommunikáltak – ordibáltak mint a vásári kofák. Bámultam kifele, de nem sokáig, mert szinte még ki sem értünk a településről, már megint megálltunk. Egy szegecsekkel telivert képű és dzsekijű gitáros punk szállt fel a hátsó ajtón, a húrokba csapott, és valami romantikus nyálat játszva járt körbe. Pénzt gyűjtött, de nem nagyon telt a hangszer nyakára erősített papírpohár.

Szerencsére hamarosan indultunk tovább. Újabb figurák szálltak fel, a jármű kezdett megtelni. Kendős muszlim nők, rövidgatyás srácok, férfiak és a sofőr, aki kiköpött Fredy Mercury. Vastag, hernyó szerű bajusz és fejkendő, ami némi Sandokanos beütést is kölcsönzött neki. A trikósról meg kiderült, hogy ő a buszinas, nyakában átizzadt törölközővel lógott ki a hátsó ajtón, ordibálta az úti célt és intett a sofőrnek, ha potenciális felszállót látott. Valamint ő a megállásjelző-készülék is – egy alumínium pénzdarabbal ütögette az ablakok előtt futó fém kapaszkodót, ha látta, hogy valaki leszálláshoz készülődik. Minél hevesebben verte a fémet, annál közelebb volt a leszállóhely, illene erősebben beletaposni a fékbe. Ha nem muszáj a helyiek nem gyalogolnak feleslegesen. Teljes volt az összhang.

Az előttünk ülő középkorú alak egyszer csak hátrafordult és beszélgetést kezdeményezett. Hová megyünk, honnan jöttünk, hány napot maradunk – a már megszokott kérdések. Aztán a környékről kezdett mesélni, mit látunk, ha kinézünk az ablakon, mikor készült ez az út, mi volt előtte, ott egy kókuszolaj gyár és egyéb érdekességeket. Kiderült, hogy vezető a Bukit Lawangnál kezdődő nemzeti parkban, ahová mi is tartottunk. Kérdezte, milyen terveink vannak, szeretnénk-e orangutánokat látni. Nem nyomult, inkább csak érdeklődött. Mint később olvastam, a helyi gyakorlat az, hogy a buszon éppen melléd ül valaki és mire megérkezel már be is szervezett egy túrára. Bukit Lawangban 150 vezető él, azonban napi alig 20-25 turista érkezik, így meg kell harcolniuk a munkáért. A mi emberünk szimpatikusnak tűnt, mutatott egy évek során összegyűjtött fotókkal és ajánlásokkal teli albumot is, mesélt a túrákról, jól beszélt angolul és legfőképpen nem lihegte a nyakunkba, hogy válasszuk őt, mert a többiek szarok. Az árak pedig államilag szabottak (habár később kiderült, hogy rugalmasan alakíthatóak).

A buszpályaudvar a településtő alig egy km-re van. Mivel látták, hogy már foglaltak vagyunk, csak mérsékelten környékeztek meg mások. Sinar, így hívták a vezetőt, arcán elégedett mosollyal odaintett egy gépesített becsak-ot (motoros, oldalkocsis riksát), amibe ketten, csomagostul éppen bele tudtunk préselődni és megindult a száguldás először a hepehupás pályaudvar, majd a szinte üres aszfaltcsíkon Bukit Lawang településéig. Mögöttünk kicsivel lemaradva Sinar. Lobogott a hajunk, ahogy robogtunk a dzsungel határán fekvő falu irányába. Kétoldalt friss pálmafa ültetvények, a háttérben pedig párába burkolódzó dombok. Boltív alatt be a főtérre, majd rövid zötykölődés következett és miután lerendeztünk egy fizetésből adódó kisebb félreértés a sofőrrel, Sinart követve megindultunk a szállás felé.

Száz méterre volt, csupán egy reszketeg hídon kellett átkelnünk. A folyó nem mély és gyors sodrásúnak sem mondható. A fém háromszögekből és fadeszkákból házilag összedobott híd hátizsákos és európai méretű embereknek azért tartogatott kihívásokat. Pallózata foghíjas, a bambusznád korlát a közepén elfogy, a szerkezet billeg az előttünk haladók lépéseitől ringatózva és a hátizsák minduntalan beakad a háromszögek tetejébe. Átérve azért megkönnyebbültünk, s mikor két nap múlva láttunk pár hozzánk hasonló utazót szakadó esőben átkelni a hídon, már láttuk, hogy nekünk nem is volt olyan nehéz dolgunk. A helyiek csak majom hídnak hívják a szerkezetet. Az ember beroggyant, hogy elférjen a hátizsák és kezeit próbálja minél előbbre nyújtani, hogy nehogy elvétsen egy fogódzkodót.

A szállás csak 50.000 rúpia és tízszer jobb, mint az előző. Folyóra néz, nagy és tágas. Gyorsan megbeszéltük Sinarral a részleteket és beneveztünk egy 2 napos raftinggal fűszerezett túrára. Aztán pénzt váltottunk egy haverjánál és megállapodtunk a reggeli találkozó időpontjában.

Bukit Lawang kis falu, a folyó választja el a település magját a dzsungeltől. Egyszerű házak, sok kis bolt, hasonló kínálattal. Turisták alig lézengtek, talán az eső évszak miatt. A folyón lehet gumibelsőn raftingolni, csorogni lefele, ez a helyiek hétvégi sportja. Az idősebbek beülnek a part mellett felállított, szőnyeggel ellátott pálmatetők alá, eszegetnek, beszélgetnek, míg a fiatalabbak hangosan rajcsúrozva ereszkednek alá a mérsékelt sodrású vízen. A folyón két híd ível át. Egyik a majom-híd, a másik egy jóval stabilabb függőhíd, amin akár motorral is át lehetne kelni, ha a meredek lépcsőn fel tudnánk vinni azt oda.

Lepakolás után rövid sétára indultunk, végig a folyó mentén kiépült, településbe ágyazott bazársoron keresztül. Egy idő után, ahogy megritkultak a házak és a völgy befutott az erdőbe, az út mentén két égnek álló hajú és pofaszakállú Thomas-langúrral futottunk össze. Békésen ültek az ágon és valamit rágcsáltak. Itt már csak néhány szállás található, melyek a folyó lerakta keskeny sávra épültek, mellettük meredeken emelkedő, sűrűn benőtt domboldal.

Az egyik folyó fölé benyúló teraszon megvacsoráztunk és közben figyeltük a megszokott ütemben zajló est rutint. Gyerekek suhantak el alattunk gumibelsőn ülve, néhányan fürdetek, valaki hajat mosott és ott öblítették el a konyhából kikerült szennyes edényeket is. Fél hét után kezdett sötétedni és egy pillanat alatt lement a nap. A szobából hallgattuk az őserdő zajaiba vegyülő gekkók kórusát, akik az erkély és a folyosó lámpái környékén tanyázva dalolva várták, hogy az orrukra szálljon egy fénytől megbabonázott lepke vagy bogár. A hőmérséklet nagyon kellemes volt a szobában, pedig csak egy ventilátor keverte a levegőt a plafonon.