Március 19.

Azt terveztük, hogy felmászunk a szomszédos Ambarita mögötti hegyoldalon a sziget platójára, de szemerkélő esőre ébredtünk, így csak a hosszúra nyújtott reggeli és az azt követő tevés-vevés után indultunk neki. Ugyanazon a földúton, amerre tegnap motoroztunk, csak most sokkal lassabban, több időt szentelve a látványnak. Régi és új házak váltogatták egymást, némelyik kertjében kávécserje vagy kakaófa nőtt, aztán rizsföldek jöttek, alattunk, nem is olyan messze pedig a tó szürkéskék tömege.

Ahogy beértünk a településre, a helyieket láthatóan megcsapta a levakarhatatlan és lemoshatatlan turistaszag. Kipróbált vadászcselekkel, több irányból ránk vetődve próbáltak különféle, emléknek álcázott haszontalan dolgokat ránk tukmálni. Színes, itt is jártam pólót, sablon után készült fafaragványokat, batak naptárat és ki tudja még miket. A kacskaringós bazársor mögött aztán megtaláltuk az egyik batak vezető sírját, majd azt a kőasztalt, ami köré ülve az uralkodók összegyűltek és döntöttek élet vagy halál kérdésében. A bűnöst először egy faketrecben felhizlalták, aztán jó erősen a kőasztalhoz kötözték. Még élve vágásokat ejtettek rajta, amiket alaposan bedörzsöltek chilivel és egyéb fűszerekkel. Végül lecsapták a fejét, megsütötték és kezdődött a lakoma. Elrettentő ereje lehetett a dolognak és a társaság sem maradt soha hús híján.

A rituális kannibalizmusról ezen fajtájáról először a 19. század közepén erre járó európai utazók számoltak be. A leírás szerint a főleg igazságszolgáltatási célzattal végrehajtott sütögetéseket lopás, kémkedés, árulás és házasságtörés büntetéséül szabhatták ki. A sót, a chilit és a citromot az áldozat rokonai hozták, jelezve azt, hogy egyetértenek a közösség ítéletével és nem forralnak bosszút. A batakok úgy tartották, hogy az emberhús fogyasztásával saját életerejüket erősítik. Közkedvelt csemegék voltak a vér, a szív a tenyér és a talp, melyek különösen gazdagok ezen erőben.

A séta után mi is megéheztünk, így az út menti warung kínálatából válogattunk össze egy tányérra valót, majd vettünk egy üveg hideg vizet és irány az erdő. Egyre melegebb lett és a lelkesedés a páratartalom emelkedésével egyenes arányban csökkent. Átsétálunk egy fák közötti temetőn, miközben végig a földet bámultuk, hol tűnik fel az első kígyó, majd miután az út szinte eltűnt és több felé ágazott, úgy döntünk inkább jóllakottak mintsem kalandvágyók vagyunk és mennyivel jobb lenne elnyúlni a hűvös szobában, így hazaindulunk. Útközben még betévedtünk egy tradicionális házakkal teli utcába, ahol kicsit bámészkodunk, majd összeismerkedtünk egy kedves hölggyel, aki nem hogy hagyta magát fotózni, de még pózolt is a háza előtt.

Este egy jó vitrines warungot keresve megint körbejártuk a félszigetet. Találtunk is egyet, ahol isteni volt a csirke, a halas curry meg a szottyos padlizsán és az ételhez járó főtt levél. Mire végeztünk már besötétedett és a kiadós vacsora után jól esett a hűs levegőjű tópart közelében a séta. Az egyik út menti ház előtt egy asszony kukorica-tusa parázson halat grillezett és amint meglátott intett, hogy menjünk oda. Invitált, hogy tartsunk velük, együnk a családdal, de sajnos már egy szálka sem fért volna be. Jól beszélt angolul és barátságosan eltársalogtunk a parázs vöröses fényében, miközben a halakat forgatta és újabb adag tüzelőt tolt alájuk.

Egy kivilágítatlan mellékutcán vágtunk át a szállás fele, amikor egy hosszú hajú motoros srác állt meg mellettünk és invitált a helyi művelődési központba, a batak kocsmába. Férfiaknak való hely, így hazakísértem Mónit és egyedül tértem vissza a faépülethez, ahol a helyiek kedvenc italát, a tuakot mérték. Ahogy beléptem a férfiakkal teli, három oldalról nyitott helyre, közölték, elfogyott az ital. Még fél nyolc sem volt ekkor. Aztán mégis kerítettek valahonnan egy bögrével ebből a fehéres léből, amit a külföldiek csak jungle juice-ként ismernek. 40 forintba került egy adag és alkoholos íze volt. A verandán négy faasztal, körülötte emberek, ketten gitároztak, többen énekeltek, mindenki előtt poharak. A pultban egy középkorú nő állt és habár a kiírás szerint a tuakon kívül sült tésztát és rizst is lehetett kapni kapni, nem láttam, hogy bárki is falatozott volna.

A pult melletti asztalhoz invitáltak meg. Jobb szomszédom ismerte Mr. Moon-t, a szállásadónkat, így meg is volt a beszélgetésindító téma. Mesélte, hogy napi 4-5 bögre tuakot is megiszik, csakis estefele, mert attól jókedve lesz. A pálma bevagdosott leveléből kifolyó levet összekeverik valami édessel és hagyják hogy megerjedjen. Itt minden férfi ezt issza. A sör puffaszt, meg drága is, azt meghagyják a nagy hasú hollandoknak, mondta nevetve. Egy üveg sör árából kijön vagy 12-15 bögre tuak, nem is kell sokat osztani-szorozni, miért is olyan népszerű. Főleg a férfiak közében, mert a nők az édeset szeretik és egyébként is nekik otthon a helyük, magyarázta újdonsült ivócimborám. Esténként összegyűlnek és a munkás nap után leeresztik a gőzt, énekelnek, diskurálnak, kicsit kiszakadnak a mindennapi rutinból. Beszélgetőtársamnak öt gyermeke volt. Mind az öt fiú. Akart ő lányt is, de végül feladta.

Később egy másik asztaltársasághoz is meghívtak, ahol Tony, a volt matektanár és haverja az angoltanár gitároztak és batak szerelmes dalokat énekeltek. A helyiek nagyon muzikálisak, nincs olyan ház, ahonnan esténként ne szűrődne ki valamilyen hangszer dallama. Két nóta között beszélgettünk is. Tony elmesélte, hogy a matek mellett néha tesit is tanított. Azt nagyon szerette, főleg a fiatal lányok miatt.

Aztán elfogyott az utolsó adag, mára szánt ital is és gyorsan kiürül a hely. Ivócimborám készségesen felajánlotta, hogy kismotorján hazavisz. Nagyon részeg volt, s a szállás alig öt percre gyalog, mégis belementem. A kaland kedvéért. A nálam 30 kilóval könnyebb és 30 centivel alacsonyabb bizonytalan sofőrnek volt ugyan néhány meredek fordulója, de valahogy elkóricált a sötétben. Engem az egy bögre ital nem lökött meg, csak pont annyira tompított el, hogy élvezzem a hazautat és jól aludjak tőle.