46.

Másfél évig dolgoztunk a thai fővárosban, beállt egy megszokott napi rutin, ami elég közel volt azokhoz a bizonyos híres francia 8-8-8-as irányelvekhez. Egy átlagos hétköznapunkat fogom most leírni, s mivel ezek nem sokban különböztek egymástól, nézzük a csütörtököt.

Az óra hatkor ébresztett. Negyed óra múlva már a kávét kortyoltuk és a félig kihúzott függöny mögül lestük, ahogy a nap lassan emelkedett a horizont fölé. Fürdőszoba, öltözködés, s ha nagyon muszáj inget is vasaltunk. Persze általában feleslegesen, mert az odakinti vastag párában hamar kidobta magát, bármennyire is volt gyűrött az anyag. Az ajtón kilépve arcon csapott a harminc fok és a kipufogógáz. Motoros taxik és tuk-tukok, húztak el a ház előtt, azokat kerülgetve csatlakoztunk a munkába vagy iskolába igyekvő tömeghez. Fél óra buszozás után értük el a főútról lecsatlakozó, az iskola hátsó bejáratához vezető kis utcarendszert. Még itt is komoly volt a forgalom. Taxik, motorok és autók szállították az egyenruhás gyerekeket a kapu öt méteres közelségébe. Senki nem szeret gyalogolni. Pedig jó volt olyankor végigsétálni a különböző reggeliket áruló standok között. Az első a beles, aki vastag füstbe burkolózva forgatta a különböző disznóhúsokat és béldarabokat a parázsló faszénnel teli fémlavórra erősített rácson. Jobbra egy fánkos, aztán a halas kofák, két kisbolt, a zöldséges, a szendvicses néni és végül egy gyümölcsös pick-up a sarkon. Itt fordultunk rá a célegyenesre, ahonnan már csak háromszáz méter a bejárat.

Amit általában 7.40 után belakatoltak és elkezdődött a reggeli munkahelyi rutin. Az egész épületet elborító hangszórókból felharsant az iskola himnusza, ami jelzés mind gyerekeknek, mind tanároknak, le kell menni a beton udvarra. A zenekar eljátszotta a himnuszt, felvonták a zászlót, majd a közös imát követően rövidebb-hosszabb beszéd következtek. Thaiul, fogalmunk sem volt miről. Sokszor a gyerekeknek sem. Álltunk az osztályunk mellett, mert kötelező volt és vártuk, hogy felmehessünk a tanáriba, ahol 8-tól kapcsolt be automatikusan a légkondicionáló rendszer. Móninak négy, nekem három órám volt, egyenletesen elosztva 8.20 és 15.50 között. Asztalunk egymás mellett, könyvekkel, füzetekkel és egyéb javítanivalókkal. Néha készültünk, javítottunk vagy internetezünk, filmet nézünk, próbáltuk értelmesen kitölteni a szabadidőt. Ha nem volt óránk, gyakorlatilag azt csináltunk, amit akartunk. Feltéve, ha azt az iskola területén belül tettük.

Délelőtt 11-re megfőztek az ebédlőben. A diákok rohama előtt vagy után ott válogattunk a tizenöt különböző kis konyha választéka közül. Sűrű leves vagy rizs valamelyik feltéttel a sok közül. Akár a hónap minden napján ehettünk volna valami mást. Currys csirke, zöldbabos tintahal, csípős tojás-saláta, főtt kagyló, kirántott húsdarabok, a tenger gyümölcsei, garnélarákos leves, káposzta, édes tök, fahéjas comb, vagy profán ketchupos virsli és még sorolhatnám az oldal aljáig.

Aztán megint tanítottunk. Hol kisebb, hol nagyobb sikerrel és az ebből eredő lelkesedéssel. Voltak napok, amikor az ember csak próbált túlélni. Néha nem volt mit tenni és harmincpercnyi küzdelem után be kellett dobni a gyeplőt a húszfelé száguldó osztály közé, ha nem akartunk maradandó szervi károsodásokat szenvedni. Máskor meg az egész társaságot kenyérre lehetett kenni és mindenki dolgozott, mint a kis angyal. Sajnos ezekből a napokból volt kevesebb. Ma átlagos napom volt. Csak egy hátzsákostul huszonöt kilós másodikost akasztottam majdnem fel a TV mellé, mert nem volt hajlandó leülni, rohangált és a többit hergelte. Mindenki jót röhögött rajta és ilyenkor az ember előtt felcsillant a remény, hogy ismét ő irányít. Pedig nem, csak úgy tűnt.

Ami a legjobban lefárasztott, az a folytonos zaj. Mindenki egyszerre beszél, s nem azért mert neveletlenek, hanem mert errefelé így szokták meg. Ezt csinálják a felnőttek is. Ellentétben azonban az európaiakkal, ők így is tudnak koncentrálni. Jól esett végül összepakolni és kilépni az iskolakapun. A kis utca végéig megbeszéltük a nap történéseit, kicsit ventiláltunk, majd a kanyar után szabadidő funkcióba kapcsoltuk az agyunkat és átsétáltunk a buszmegállóhoz. Közben elhaladtunk két zöldséges, két mozgó, három álló kifőzde és az ismét javában füstölő beles mellett.

Útközben megkezdődött a vacsora-vadászat. Konyhánk alig volt három négyzetméteres, így a reggeli kávén kívül heti talán egyszer főztünk benne komolyabban. Minek is, amikor az utcán bármit megkaptunk. Két megállóval korábban leszálltunk a buszról és a piacon néhány perc alatt beszereztük egy ízletes vacsora hozzávalóit. Papayasaláta, sült hús, hal, kukorica, dinnye, iszán kolbász, rántott csirkecomb, válogatott, sűrű kókusztejben úszó fura édességek, mangó vagy ami éppen megtetszett, zacskóba vele. Legrosszabb esetben fél hatkor otthon voltunk.

A kis szobában csend volt és hűvös. Mindkettő jól esett. Mienk volta késő délután és az egész este. Nem kellett dolgozatot javítani vagy készülni, arra volt elég idő az iskolában. Olvastunk, filmet néztünk, pihentünk. Gyakran feljártunk a tetőre, úszni, futni, kicsit edzeni, kimozogni magunkból a napközben felgyülemlett zajszennyezést. Azaz végre nem csak a munka tette ki az életünket, mint korábban sokáig. Egy hétköznapi délutánba belefért akár 2-3 lassú dolog is.