március 15.

Hajnalra igencsak lehűlt a levegő, jól esett magunkra húzni a vastag hálózsákot. Úgy tűnik megérte elhozni őket. Az eső elállt, s pára lengte be az erdőt, mikor kiléptem az éjszaka folyamán jól belehelt fólia szállásunk alól. A lassan oszladozó felhők közül már ki-kisütött a nap. A talaj száraznak tűnt, gyorsan felszívta a csapadékot, csupán a vezető kint felejtett gumicipőjében magasan álló víz tanúskodott az éjjeli viharról. A napot zaccos kávéval indítottuk, jól esett a forró ital, majd hamarosan a szükség az erdőbe szólított. Ismeretlen terepen az ember kicsit bátortalanabb, s habár a porcelán hiányát gyorsan meg lehet szokni, a természet sokszor tartogat nem várt meglepetéseket. Ahogy ott guggoltam a fák alatt figyelve a környék minden rezdülését, úgy éreztem igazán kellemetlen lenne, ha most harapna világító felembe egy kígyó. Mert egy ilyen helyen az ember nincs egyedül. Gyorsan kiszúrtam a majmot, aki a fáról figyelte, mit csinálok. Karnyújtásnyira pedig nagy lepkék és tenyérnyi gyíkok próbáltak beleolvadni a környezetbe miközben éppen nagydolgomat végzem.

Nem kapkodtunk az indulással. Négy emeletes, sült csirkével és tojással töltött szendvicsek érkeztek a konyhából, majd még kávé. Tegnap este nem gondoltam volna, hogy 24 órán belül képes leszek még egyszer enni, de a illatok és az előttünk álló túra gyorsan meghozta az étvágyat. Reggeli után makákók tűntek fel, akiket az estéről tegnapról megmaradt gyümölcsnyesedékkel és az éjszaka elázott kekszdarabokkal kezdtünk etetni. A patakba dobott falatokra a víz fölé belógó ágakról vetődtek alá. Nagy móka volt nézni őket. Hamarosan megérkezett az egész díszes família. A tökös hím, több nőstény, izgága suhancok és ügyetlenül egyensúlyozó apróságok. Némelyik egész közel merészkedett. A kezünkből vették ki a kekszet, amit ott egyből be is tömtek. Aztán mikor a fáról leereszkedett a hím, hirtelen mind szétrebbent. S miközben mi a vízbe ugrálókat néztük, egy csapat a hátunk mögé került és a reggeli romjai közül jó néhány vajas pirítóst zsákmányolt. Aztán egyből ugráltak fel a bokrokra, onnan tovább a fákra, ahol elkezdték tempósan befele tömni a kihűlt zsákmányt. Mielőtt még a többiek odaértek volna. Aztán jött az eszeveszett kergetőzés. Ágról ágra ugrálva, meg-meg pihenve, amikor a rabló két lihegés között megpróbált annyi kenyeret bezabálni, amennyit csak bírt. Majd menekültek tovább. Hamarosan feltűnt a tegnap esti gyík is, így lett teljes a reggeli életkép.

Tíz után köszöntünk el a szakácstól, majd felkapaszkodtunk a vízesés mellett, rövid ideig követtük a folyót, visszafele a tegnapi csúszós ösvényen, aztán hirtelen jobbra fordultunk és egy meredek oldalon indultunk felfele. Az eső miatt a talaj jóval nedvesebb volt, mint az előző nap, kőbe, gyökérbe kellett kapaszkodni, hogy méterről méterre feljebb húzzunk magunkat a szinte függőlegesnek tűnő emelkedőn. Fától fáig, liántól gyökérig, mint egy orangután, úgy küzdöttük magunkat előre és felfele. Az izzadság, mint a tegnapi eső, úgy ömlött a fejemről, alig láttam ki a szemüvegen. Végtelennek tűnő mászás után végre megpihentünk a gerincen.

A fatörzsből, amin ültünk, egy majd 3 centis hangya mászott elő. Sinar mesélte, hogy jobb vigyázni velük – egyszer őt is fenékbe csípte egy ilyen és a vastag nadrág ellenére is kellemetlen volt a találkozás. Ha bottal meg is piszkáljuk, csak óvatosan. Aztán megeredt a szája, és mesélt, mit kell tenni különböző vészhelyzetekben. Méhraj támadása esetén, víz alá kell merülni. Ha nincs a közelben folyó vagy tó, akkor vetkőzzünk le minél gyorsabban, tudniillik az izzadságszagra mennek a fullánkosok. A ruhák aztán maradnak ott, ahol ledobáltuk őket és lehet hazamenni ádámkosztümben. Később láttunk fekete medve karomnyomot is a fán, biztosan mézet kereshetett. Ők és a szumátrai tigrisek is jó famászók. Ha összefutnánk velük (aminek nagyon kicsi az esélye) a fára mászás nem opció.

Egy sűrűn benőtt gerincen haladtunk tovább és hamarosan összetalálkoztunk két szeretetre méltó erdei emberrel, Jackyvel s kölykével. A vörös bundás nagyon megörült Sinarnak. Talán ő a legbarátságosabb mind közül, mesélte a vezető, szereti ölelgetni az embereket és szívesen tartózkodik a társaságukban. Sokáig élt a menhelyen, ahol hozzászokott látványukhoz. Ölelgette a gondozókat és itt a vadonban, ha embert lát, megrohanják az emlékek, egyből rohan és átkarolja őket. A német srác combjába vagy tíz percig kapaszkodott és amikor az mozdulni akart, szorosabbra fonta ujjait, hogy ne menjen még. Egy fa tövéhez telepedtünk le, ők csatlakoztak, mellénk kuporodtak s élénk figyelemmel kísérték, ahogy Sinar kibontotta a hátizsákját és elővett belőle egy nagy fürt sárga banánt, a tízórainkat. Nem sok idő volt osztozkodni, egy ide, egy oda, a többi nyolcat meg Jacky ragadta magához. Egymás után tömte be a gyümölcsöket, héjastól, hámozás nélkül. Mi meg ott ültünk mellette, olyan közel, mint a buszon a másik ember mellett és néztük ahogy falatozott. Ritka egy helyzet. Négy ember meg két orangután együtt pihennek és falatoznak az erdő közepén. Ők az ember egyik legközelebbi rokonai, DNS-ünk több mint 96%-ban azonos az övékkel. Nagyon intelligensek, eszközöket használnak, kiváló a memóriájuk és elsőrangú mentális térképpel rendelkeznek a környékükről.

Jacky a gyümölcsöket először péppé rágta, majd a nyálas masszát jó néhányszor megforgatta a szájában, végül az egészet kitolta vastag alsó ajkára és úgy szívogatta ki belőle az édes levet. Eközben a kölyke az oldalán lógott, nyúzta, rámászott a fejére és kíváncsian figyelte mit csinál az anyja. Nehéz szívvel vettük búcsút tőlük. Végül ahogy elfogyott a banánutánpótlás ők bontottak asztalt és kapaszkodtak fel egy közeli fára. Mi meg folytattuk utunkat tovább a gerincen jelentősebb ereszkedés és emelkedés nélkül. Öt perc múlva aztán ismét feltűnt Jacky. Úgy tűnik követett minket. Jó pár száz métert együtt tettünk meg, Sinar elől, aztán a német srác, Móni, a két orangután én meg záram a menetet. A vörös bundás néha megállt, aztán ki tudja mitől vezérelve előre szaladt, majd megint leült az ösvény közepére és egy darab fával a földet kezdte túrni. Fél szemével minket, a másikkal az ágak között mászkáló kölykét figyelte. Aztán egy kidőlt fánál megállt és nem jött tovább. Mintha csak a kertkapuhoz kísért volna.

A túra vége egy gigantikus ereszkedés volt. Szinte vízszintesen. A fák kiterjedt gyökérhálózata, mint egy hálórendszer, egyszerre szolgált kapaszkodóul a kéznek és lépcsőként a lábnak. Az ágakkal vigyázni kellet, mert vagy szúrtak vagy teli voltak mérges termeszekkel. Mielőtt elértük volna a folyót még egy három embernyi sziklafalon kellett liánba kapaszkodva leereszkedni. S lent várt a hideg víz, a felfrissülés és a szakács, aki hamarosan elő is pakolta az ebédet. Mintha alig egy órája reggeliztünk volna, de megint farkas éhesek voltunk. Sinar azt javasolta, hogy ne sokat szöszmötöljünk, mert bármikor meglephetnek minket a majmok és akkor lőttek az idilli pikniknek. Így aztán hamar belapátoljuk a tegnapi maradékkal nyakon öntött rizst és elheverünk a köveken. Hallgattuk a víz morajlását, ahogy az az őserdőbe vájt völgyben zubogott kőről kőre, fehér habot hagyva maga után. A nap tűzött és az eget csak a folyó sávjában nem takarták fák. Ez a folyékony futószalag lesz a kiút a dzsungelből, ez visz vissza a civilizációba. Gyors folyású és hideg. Rövidnadrágra és pólóra vetkőztünk, a hátizsákokat és minden egyéb holminkat két réteg műanyag zsákba pakoltuk. Ezek kerültek a konyha s egyéb felszerelések mellé, a raft végébe, ami nem volt más, mint négy nagyobb, szorosan egymáshoz kötött gumibelső. Aljukban kötélhálóval, ami ugyan meggátolta, hogy kicsússzunk a hatalmas fánkból, de pontosan mutatta hol vannak a nagyobb kövek a mederben. Mi középre ültünk, a két vezető meg előre és hátulra állt, ahonnan hosszú bambusz botokkal irányították a leleményes vízi alkalmatosságot. Fröcsögött a hideg víz, tűzött a nap, suhantunk a néhol alig bokáig érő habzó vízben. Az izzadós túra után felüdülés és kellemes adrenalin fröccs volt ez. Több zuhogón is átkeltünk, sziklafalak közelében suhantunk el, néha pedig csak csendesen araszoltunk, aztán kezdődött az egész elölről. Jó fél órás kaland után a folyó két oldalát borító vastag növénybunda kezdett megritkulni és feltűntek Bukit Lawang első házai. Kicsit lepirulva és felfrissülve szálltunk ki a szállás előtt gumi csónakból és vettünk búcsút Szumátra egyik legjobb vezető és szakács párosától.

A fürdés és a friss ruha majdnem olyan jól estek, mint a közeli teraszon elfogyasztott Bintang márkájú sör és a helyi szegfűszeges cigaretta. Kimerültünk. Jól esett a szobában is heverészni és feldolgozni, újraélni az elmúlt két nap élményeit. Aztán fél hét körül hirtelen besötétedett, vastag felhők takarták el a csillagokat és menetrendszerűen leszakadt az ég. Sumatra rain – jutott eszébe a német srácnak a régi reklám miközben együtt kártyáztunk a szállás fedett teraszán. Természetesen a tegnap tanult játékot játszottuk,s közben bámultuk a lezúduló vizet. A cseppek szabályos csíkokat húztak a levegőbe. Egy órája még gyerekek fürödtek, vagy mostak fogat átellenben, a folyó másik oldalán. Készültek a lefekvéshez. A nagyok mosták a kicsik fejét, a szégyenlősebbek pedig egyszerűen farmerben, pólóban tisztálkodtak, benyúlva a ruha alá, szappannal óvatosan bekenve a kritikus pontokat.

Hatalmasakat villámlott, majd dörgött az ég, a faluban a villany úgy jött és ment, mint egy kontakthibás körhintán. Az étterem plafonján összegyűltek a gekkók, 10-15 is álldogált mozdulatlanul a lámpa környékén ázott áldozatára lesve. Megvacsoráztunk, összepakoltunk, s habár a ruhák nagy része még vizes volt, másnap korán szerettünk volna indulni. Az első busszal, de mivel a menetrend szó mint olyan, szerintem nem része az indonéz szókincsnek, így angolul sem értették a szállásadók pontosan mit értek az alatt, hogy mikor indul az első busz Medan fele. Hát reggel. Ha majd megtelik.