Március 16.

Csak fél nyolcra világosodott ki, így nem sok értelmét láttuk annak, hogy korábban induljunk útnak. Egyébként is lefoglaltak a szobák előtti hosszú, nyitott oldalú folyosón parádézó Thomas-langúr majmok. Kinyitottuk az ajtót ők meg ott ültek a korláton, mintha vendégségbe jöttek volna. Az egyik a farkát tekergette, a másik hanyagul könyökölt, a harmadik pedig érdeklődve kukucskált befele a szobaajtón, hátha akad valami érdekes és ehető odabent. Akadt.

Megérkezésünk után két nappal már nagy rutinnal keltünk át az ingatag kis hídon, át a folyó felett, melynek vize a tegnapi heves esőzés következtében mintha egy kicsit megemelkedett volna. Nem ritkák errefelé az áradások. 2003 november 2-án ezen a völgyön keresztül zúdult hatalmas mennyiségű víz a településre. 400 ház, 3 mecset, 8 híd, 280 bódé és kifőzde, 35 vendégház pusztult el a 239 áldozatot követelő hirtelen jött áradásban. 1400-an vesztették el otthonukat. A túlélők elmondása szerint a víz 20 méter magasan hömpölygött végig a völgyön eltörölve mindent, ami az útjába került. A falu azóta talpra állt, sok az új ház és masszív függőhíd is épült, azonban a katasztrófához vezető nagymértékű illegális fakitermelés, mely felerősítette a víz gyors elvonulásának természetes folyamatát, a mai napig folyik.

Csendes volt a környék, mintha aludt volna még a fél falu. Az út szélén csak egy fiatal lányt láttunk, aki műanyag locsolókannából üzemanyagot töltött egy korán kelő srác motorjába. Mögöttük két nagyobb hordó, a falu benzinkútja. A buszpályaudvara kivezető út mindkét oldalát frissen telepített pálmaültetvény szegélyezték. Alig pár motorossal futottunk össze, a buszforduló melletti piactér azonban már eleven. Miközben a bent álló három busz közül a legelsőt nézegettük, valaki odaszólt, hogy hamarosan indulunk. Intettünk neki, hogy oké, majd a csomagokat bátran feldobáltuk a hátsó ülésre mert úgy számoltuk, hogy a hamarosan az még vagy egy fél óra és reggeli után néztünk. A standok körül közepes a forgalom. Voltak gyümölcsök, sok volt a zöldség, tengeri halak, sőt még tintahal is akadt, annak ellenére, hogy közúton is legalább ötórányira fekszik Bukit Lawang a tengertől. Az emberek többsége kávézott és a kifőzdékben reggelizett. Azt amit mi is, olajban sült zöldséges és banános táskát. A biztonság kedvéért mindig igyekeztük a busz látóterünkben tartani, az utolsó negyed órát pedig a buszmegállónak nevezhető emelvény oldalában, egy álmos kölyökmacska társaságában töltöttük el. A jármű még mindig nagyon üresnek tűnt, amikor intett a srác, hogy ugorjunk fel.

Fiatalos lezserséggel nyomta a pilóta a gázpedált, csak úgy suhantak el mellettünk a friss zöld rizsföldek, a pálmafák és a bádogtetős kis házak. A fedélzeti Tv-n arabos beütésű, ritmusos zenéjű klipek pörögtek, látszólag ezek ütemére próbált a srác vezetni. A háttérben lassan elmaradoztak a dzsungellel borított dombok és lapos alföldön száguldottunk. Egy nagyobb településen aztán leállt a motor és megkezdődött az eddig hiányolt várakozás. Egyre többen érkeztek, kezdtek feltöltődni a sorok. Egy idő után megjött az igazi sofőr is, mert mint kiderült, eddig a jegykezelő fiú hozta a buszt. Talán betanul. Talán csak kölcsönkérte estére csajozni a járművet. Nem derült ki, habár lett volna idő gondolkodni rajta, mert még vagy két és fél órát töltöttünk az ülésen. Sok volt a felszálló, sok a leszálló, a megállók közötti eszeveszettnek tűnő száguldás ellenére, mégis időben nagyon hosszúra nyúlt a legyőzendő 100 kilométer. Szerencsére közben egyre intenzívebben tombolt a Tv-ben az indo-muszlim pop.

Medan poros, négy emeletes metropoliszán opeletekkel (kisbuszokkal) verekedtük át magunkat, közben pénzt is sikerült felvenni egy automatából és még éppen elcsíptük a város ellentétes szegletében megbúvó másik pályaudvarról déli irányba induló buszt. Hosszú volt az út, kevés a hely, állt a meleg az ülések között és természetesen mindenki szívta a szegfűszeges cigit. Úgy állt a füst, mint téli reggelen egy vidéki vasútállomás restijében. De az emberek roppant barátságosak voltak. Beszélgetést kezdeményeztek, sokan csak néhány alapmondatot, de volt, akivel hosszabban is el lehetett társalogni. Egy darabig ült mellettem egy diák, aki Medanba járt angol szakra és mesélt a helyi oktatási rendszerről. Sok a nyelvtan, kevés idő jut beszélgetésre, ezért ő minden kínálkozó alkalmat megragad a gyakorlásra.

Már sötétedett, mikor elkezdtünk ereszkedni a Toba-tóhoz. Valaha volt hatalmas tűzhányó peremén kacskaringózott a busz cikk-cakkban lefelé. Az út elég keskeny, bal oldalon meredek sziklafal, jobbról ugyanilyen mély szakadék. Két lerobban kamiont is megelőztünk. Az egyik felnyitott motorháztetővel, előtte tanakodó sofőrökkel, a másik az árokba ékelődve, a sziklának támaszkodva, szomorúan várta a mentést. A tó partján fekvő Parapat már szinte a hosszú utazás végállomása volt, s mivel késve érkeztünk, majdnem az is lett, de szerencsére éppen elcsíptük a tó közepén fekvő szigetre tartó utolsó kompot.

A fedélzeten férfiak cigarettáztak, a hajó belsejében nők banánlevélbe és papírba csomagolt sült rizst vagy tésztát ettek, miközben hangosan szólt az indo-pop. A késő délutáni fények narancssárgára festették Parapat házait és a zöld dombok alatt megbúvó templomot. Mintha kötélen húzták volna, úgy ereszkedett alá a nap és a félórás út végére teljesen besötétedett.

Mivel az utolsó komp célállomásunktól délebbre, Tomokban kötött ki, így még egy jó óra gyaloglás várt ránk a mókás nevű Tuk-tuk félszigetig. Motoros taxira nem akartunk felszállni ekkora csomagokkal, busz meg már nem volt este hátkor, így a gyaloglást választottuk. Egyébként is egész nap ültünk. Egy darabig rosszul kivilágított településen haladtunk, majd az út a sötét erdőbe kanyarodott. Én mentem elől, fejemen lámpával, Móni hátul, tarkóján piros színűre állított fénnyel, mint egy rövid szerelvény, miközben egyfolytában a földet lestem, nehogy véletlenül a lassan hűlő aszfalton melegedő kígyóra lépjünk. Aztán ismét megelevenedett a környék, az egyik útmenti házban nagy vigasság volt, ittas társaság ordibált integetett és gitározott, a tó felőli magaslaton pedig vándor vidámpark állt dodzsemmel és körhintával. Nyolc után értünk a Liberta Homestay-be, ahol Mr Moon a vigyorgó házigazda nagyon kedvesen fogadott. Nem válogatunk, kivettünk egy tradicionális házban kialakított kisebb lakosztályt, majd gyorsan vacsorát és sört rendeltünk.