Március 18.

Korai reggelit követően a szállással átellenben álló háznál motort béreltünk és elindultunk, hogy felderítsük Samosir-sziget távolabbi részeit is. Az ég még borult volt, mint majdnem minden reggelen, a hőmérséklet pedig éppen ideális egy robogós túrához. A tó nyugati partja fölötti dombokon álló kilátópont volt a cél. A Földgömbben láttam egy fotót, ami lenyűgözött és ami valószínűleg onnan készült. Élőben is látnunk kellett. Eleinte keskeny, járművektől mentes mellékutakon haladtunk, házak, élénkzöld rizsföldek között, majd ki a főútra, ahol szintén nem volt jelentős forgalom. Motorosokkal és néha egy-egy kisbusszal futottunk össze a kanyarokban bővelkedő aszfaltcsíkon. Jobbra a tó, balra a sziget, mi pedig nyomtuk, nyomtuk szinte megállás nélkül a sziget északi csücskéig.

Tradicionális batak házak mellett támasztottuk le a motorokat, amik úgy sorakoztak ott az út mentén, mintha csak egy skanzenből emelték volna ki őket. Két méteres lábakon álltak, nyereghez hasonlatos, végükön felfelé csúcsosodó tetővel, ami akár bivaly szarvára, akár a csónak testének ívére is emlékeztethet. Hagyományosan fából épülnek ezek a házak, szegek nélkül, facsapok tartják össze a szerkezetet. Tetejükön színes bádog vagy cukor pálma rostból készült fedél. Az oromzatok többsége díszes, faragott kígyók, gyíkok, nagy szemű szörnyfejek pislogtak ránk. A lábak között élnek az állatok, az osztatlan felső részben pedig a család. Hamarosan előkerült egy cipős doboz méretű kismalac, ott rohangált a házak között. Némelyikben szemlátomást otthon is voltak.

A nap kezdett magához térni, néha már érezhetően melengette a tarkónkat. Bizarr színű zsemleszerű édességeket (babos, kókuszos, vagy kávés) árusító pékségnél álltunk meg, hogy pótoljuk a nyeregben elégetett kalóriákat és lássuk mitől pörögnek itt a gyerekek, majd a sziget nyugati oldalán lévő hídon kigurulunk a partra. Egy nagyon keskeny szakaszon, mint köldökzsinór a babát kötötte egykoron magához Samosirt a szárazföld. Ebbe vágtak csatornát a hajóknak, arra pedig vertek hidat a motoroknak, autóknak, gyalogosoknak. A táj csodálatos. A nap szikrázóan sütött és ahogy a tó mentén kanyarogtunk alpesi vidékekre emlékeztető panoráma tárult elénk. Zöld dombok csúsztak bele a fémesen sötétkék tó vizébe, melyet a tükröződő fehér felhők tettek még izgalmasabbá.

Keresztülhaladtunk több kisebb településen, miközben szolidan, de érezhetően emelkedtünk a víz szintje fölé. Aztán egy kanyar után elfogyott az aszfalt és helyébe gödrökkel teli, kopott földút került. Kissé elbizonytalanodtunk, így visszagurultam pár száz métert és megkérdeztem egy fabódé előtt kávézó férfiakat, hogy jó fele megyünk-e, ha Tele irányába tartunk. Ők bólogattak, ami természetesen még nem jelent igent. Talán csak azt, hogy szép napunk van és ha most nem lennének annyira elfoglaltak, ők is átugranának Tele-be. Sokszor mindenre igen a választ, mert minek is elrontani az ember jókedvét. Ha idővel rájön, hogy elnézett valamit, akkor is legalább eltöltötte az időt és tapasztalt. Kezdetleges térképünkkel megerősítve a bólogatást úgy döntöttünk, hogy folytatjuk. A döcögést a néhol alig egy keréknyomnyira keskenyedő, mély pocsolyák és nagy kövek között vezető szlalompályán. Zötyögtünk a porban, a kanyarokban pedig hallgattuk jön-e szembe valami a fél nyomtávra keskenyedett úton. Néhány kilométer múlva kaptuk vissza az aszfaltcsíkot. Először az egyik felét, aztán a másikat is, majd pár méter múlva elkezdtünk emelkedni. Kacskaringózva felfele a szerpentinen magunk alatt hagyva a rizsföldeket és a háttérben kirajzolódni készülő Toba-tó gyűrűjét.

Megelőztünk több veszélyesen lassan haladó, nyöszörgő téglaszállító teherautót, majd számos hajtűkanyar bevétele után elértük azt a háromemeletes kilátótornyot, ahonnan a túrát életre hívó fotó is készült. A háttérben a tó vékony csíkja, balra egy ovális medence, dombok és szabályos vulkáni kúpok, jobbra lent pedig egy folyóvölgy, szabálytalanul egymás mellé pakolt rizsföldekkel. Minden zöld, minden eleven.

Az alattunk elterülő formák küzdelmes múltról tanúskodnak. A tó helyén álló Toba szupervulkán 70-75 ezer évvel ezelőtti kitörése lehetett a Föld talán leghevesebb vulkanikus kataklizmája. A brutális erejű kitörés több hétig tarthatott, ereje hatalmas volt, talán ez volt a legnagyobb az elmúlt 25 millió évben. Számítások szerint a kilövellt anyag mennyisége elérte a 2800 köbkilométert (1980-ban, a Mt. St. Helen kitörésekor csupán 1,2 km³), a kitörés ereje pedig 20.000 km²-en mindent letarolt. Az így létrejött kalderában víz halmozódott fel, az most a Toba tó, közepén a szigettel, melyet a magma felfelé irányuló mozgása hozott létre. A légkörbe kerülő hatalmas mennyiségű por és törmelék egyes teóriák szerint 3-3,5 fokkal csökkentette a globális átlaghőmérsékletet, 6-10 éves folyamatos vulkanikus telet és feltételezhetően ezer éves lehűlést eredményezett. Dél-kelet Ázsiában nagyon kevés növény és állat élhette túl a katasztrófát, sőt világméretű kihalási hullámot is eredményezett. A kitörés következtében az emberek létszáma alig 15000 főre csökkent, azaz csaknem kihaltunk. A megmaradottak népesítették be a bolygót. A kb. 3000 emberöltővel ezelőtti katasztrófa eredményezte palacknyak effektus eredményeképpen csökkent a genetikai sokszínűség, ezért nincs nagyobb változatosság fajunkban.

A torony megmászása után beültünk egy kávéra a szomszédos, fából ácsolt, domboldal föl nyúló helyre. Egy vendég és egy felszolgáló tartózkodott a fal nélküli épületben, néhány rozzant szék, asztalok, egy picike pult, a kilátás azonban csodálatos volt. Hamar szóba elegyedtünk a vendéggel, aki készségesen mutogatta, hogy az alattunk elterülő domboldalakon hol vannak kávé és rizs ültetvények és hogy melyik iskolában tanít az felesége. 1500 méter körüli magasságon lehettünk ekkor és a klíma kora nyárira emlékeztetett.

Még nem volt dél, mikor a hosszúra nyúlt pihenő után továbbhaladtunk felfele az úton, annak reményében, hogy a halott vulkán pereméről még káprázatosabb lesz a kilátás. De csak egy kereszteződést találtunk és köré felhúzott néhány fabódét, buszpihenőt, kifőzdéket és benzinkimérő állomást. Ennyi volt Tele. A nap egyre erősebben tűzött, és mint szüretkor a legyek, az emberek is álmosan tekeregtek. Benzint is nehezen tudtunk venni, mindenki úgy járt-kelt, mintha most vágták volna tarkón egy palacsintasütővel. Idáig 65 kilométert jöttük, azaz legalább még ennyi várt ránk. Visszafele még egy kicsit időztünk a kilátó környékén, szebben sütött a nap és találtunk két orrszarvúbogarat is. Többszöri próbálkozásom ellenére sem voltak azonban hajlandóak harcolni egymással.

Ereszkedés közben tűnt fel, milyen erősen is tűz a nap, de ekkor már késő volt. Csúnyán megpirult a tarkónk. Ráadásul izzadtunk, ragadt ránk a por az aszfaltozatlan részen, ezért úgy döntöttünk beugrunk a tópart közelében fekvő kénes hőforráshoz kicsit felfrissülni. A helyet jelző táblánál egy kupac fiatal üldögélt, majd jöttünknek megörülve odakocogtak mellénk, hogy fizessünk a belépésért. Vagy ha nincs nálunk apró, jó lesz visszafelé jövet is, intettek komolytalanul. A forrás valószínűleg megért már szebb időket is, a turistás éttermek üresek és a Welcome tábla környéke is csúnyán szemetes volt. Nem sokáig időztünk, még a motorok fekete ülései sem tudtak rendesen felforrósodni, újra gázt adtunk és visszarobogunk a szigetre.

Egy helyiek által frekventált kifőzde mellett támasztottuk le ismét a járműveket és rövid tanakodás után választottunk. Csirke, disznó, marha, tofu, halak és különböző zöldségek sorakoztak tányérokra halmozva a bejáratnál lévő vitrinben és amelyikre rábök az ember abból mernek egy kanállal az alapértelmezett nagy halom rizsre. A kifőzde (warung) végében szinte átmenet nélkül kezdődött a család lakása. A falon nagy Krisztus kép, a tulaj kislány éppen akkor jött ki a fürdőből, majd leült a tévé elé és kis golyókká gyúrva tömte be a főleg rizsből álló ebédet. Minden fogás rettentően finom és ízletes volt, a disznó jófajta magyar pörköltre emlékeztetett.

Három óra lehetett, amikor ismét elkezdtek ereszkedni a felhők. Teli hassal robogtunk visszafele, batak települések, kis szentélyek és csónakházak szegélyezték az utat. Az emberek a földeken dolgoztak, vagy a portájuk előtt tevékenykednek. Az egyik házcsoportosulásnál megálltunk és közelebb sétáltunk. Az egyik épület lábazatához erősített kötélen anyakoca hevert és szoptatta fekete kicsinyeit. A vele szomszédos házban gyerekek rohangáltak, kukucskáltak ki az ablakon és nevetve elszaladtak, mikor odafordítottuk a fejünket. Hosszú percekig bohóckodtunk így egymással, majd a következő ház előtt álló asszonyokkal próbáltunk beszélgetni. Inkább csak mosolyogtunk egymásra, így küzdöttük le a nyelvi akadályokat. Közös fotókat is készítettünk, miközben az egyik hölgy valamit elkezdett magyarázni. Nem értettük, de néhány pillanattal később már fent is volt a ház előtt álló kisebb fán és leszakított róla egy zöld, rücskös-hegyes, gyermekfejnyi gyümölcsöt és odaadta, intve, hogy fogadjuk sok szeretettel. Fogalmunk sem volt mi az, de vigyorogva átvettük. Mint később Mr. Moon elmondásából kiderült, egy arab duriánnak nevezett gyümölcsöt kaptunk, mely ízletes, ha beérik. A miénk még kellett pár nap, így azt javasolta tartsuk a fürdőben.

Lógott az eső lába, így amennyire az útiszonyok engedték, siettünk vissza Tuk-tukba, leadtuk a motoros kétkerekűeket és semmire sem vágytunk jobban, mint egy hűsítő zuhanyra és egy kiadós vacsorára. A fürdőben láttuk igazán, mennyire leértünk. Móninak piros kesztyűje meg csizmája, nekem pedig vörös gallérom és térdvédőm lett. 140 kilométert ültünk a nyeregben és a túra minden percét élveztük.