Március 20.

Reggel disznópörzsölés szagára ébredtünk, de mivel ez a téli falusi hajnalokhoz köthető illat nagyon nem illett bele a madárcsicsergéssel dúsított kellemes 25 fokba, ezért gyorsan meg is feledkeztünk róla. A komp csak 11-kor indult, így összepakolás után volt még jó két óránk egy utolsó sétára. A szállásról kivezető úton aztán ismét megcsapott minket az égett szőr szaga és amikor a bokrok között átkukkantottunk a szomszéd kertjébe, láttuk, ahogy a gazda egy kibelezett tetemet mos a kerti csapnál. Disznó nem lehetett, ahhoz túl hegyesek voltak a fogai. Ahogy közelebb léptünk, rajzolódott ki egy kutya perzselt torzója.

A batakok azt vallják, hogy a kutya nem csak jó barát, de finom is. Vasárnap volt és készült az ebéd. Sok chili szósszal és rizzsel – magyarázta a srác miközben tovább mosta a beleket. Mutogatta a szőrétől megszabadított tetemet, nyaka elvágva, tappancsai lecsapva, hasán pedig hosszanti vágás jelezte, hol pakolták ki a belsőségeket. Blacky – tegnap este még ezen a néven csaholta körbe a házat az eb. Hamarosan pedig, habár ő szerintem nem így gondolta, de feljuthat az ebédlőasztalra.

Sokáig tartott feldolgozni az élményt és a tényt, hogy itt a tó környékén a hot dog, ahogy mi ismerjük, nem a virslis kiflire utal. A batakok egyébként előszeretettel fogyasztják a kutyahúst. Hagyományos ételük a pörkölt jellegű saksang, amit rizzsel tálalnak és tuakkal öblítenek le. Néha kis warungokban is kínálják, ha nem is nevén nevezve, B1-gyel jelölve a kutya és B2-vel a disznóból készült ételeket.

Az utcán sétálva csoportokba tömörülő diákok állítottak meg. Nem is egyszer. Bemutatkoztak, majd előadták, hogy középiskolások és szeretnék gyakorolni az angol nyelvet, ha lenne rá pár percünk. Mindenki feltett egy kérdést, a kevésbé rutinosak a noteszből olvasva, majd közös fotó és meg is volt a terepgyakorlat. A kikötőben a móló egyik felén nők mostak, a kőhöz csapkodva a ruhákat, míg a másikon srácok fürödtek vagy mostak fogat. Neszesszer gyanánt egy műanyag vödör volt náluk, benne a szappan, a fogkefe, a krém és egy hal is, ami az imént fogtak. Vasárnap lévén minden család a templomba készült. Kifürödve, befésülve, szép ruhában tartottak a misére. A katolikus templomot még vakolták, falai sem álltak mind, körülötte homokhegyek meg téglák, de a pap az ajtóban fogadta a híveket és a szellős épületben hamarosan kezdődött a szentmise. Nekünk meg indult vissza a kompunk Parapatba.

Az idő felhős volt és alig néhány utas lézengett a fedélzeten, ami méretei ellenére Tuk-tuk szinte minden tóra néző kertjének végében és szállójánál kikötött. A túlparton aztán dél lévén beültünk egy kis kifőzdébe ebédelni. A fával és némi betonnal megerősített ponyvatákolmány egyben a család lakása is lehetett. Az egyik sarokban szekrény, mellette egy kisebb asztal, amin egy gyerek aludt. Hátul meg a konyha, fürdő, WC és fekete mosogató. Míg padkán ülve várakoztunk többször is leszólítottak a velünk szemben unalmukban az egyik cigiről a másikra gyújtó srácok, hogy ők tudnak olcsó taxit. De nem kérünk belőle, inkább megvártuk a medani buszt, ami jött is nemsokára. Tele volt. Nagyon tele volt. Annyira, hogy egyesek csak úgy fértek el, hogy fejük és fél testük kilógott az ablakon. Valahogy mégis felpréseltük magunkat és kezdetét vette az Indonéziába belerázó öt órás nyomorgás.

Jobb oldalon három, bal oldalon kettő ülés, a hátsó sorban meg hat. A busz mérete átlagos. Ebből gyorsan kiszámíthatjuk, hogy egy átlag vállszélességű európai férfi nem fér el egy ülésen. Még akkor sem, ha utastársai kis növésű helyiek. Ráadásul egyszerre megint legalább tíz férfi dohányzott. De úgy, mint ahogy más nápolyit vagy ropit eszik. Hullott a hamu, pörgött jobbra balra a parázs. Szerencsére a huzat kicsit lazított a füsttakarón.

Mivel a lelkes buszsegéd úgy ítélte meg, hogy a látszat ellenére a jármű még nincs tele, egyre másra vettük fel az embereket. Konzervvel, gyümölccsel teli dobozok kerültek a lábak elé, két gumiabroncs is érkezett, majd mikor minden kitölthető ülés vagy karfa elfogyott, elkezdték emberekkel feltölteni a hatos üléssor mögötti csomagteret is. A végén már négyen ültek és guggoltak a hátunk mögött a hangfalak között boldogan szíva szegfűszeges cigarettájukat. Az utazásnak volt olyan szakasza is, nevezzük csúcspontnak, amikor a hátsó hatos sorba még két gyereket is beültettek. Ekkor már úgy éreztem magam, mint egy méretes füstölt hering egy szardíniásdobozban.

Nem tudni miért, de Indonéziában még a legkisebb településnek is legalább két buszpályaudvara van, azok pedig a lehető legmesszebb egymástól és a központtól is. Most délről kellett bejutnunk Medanba, de a városnak most sem sikerül belopnia magát a szívünkbe. Az első kisbusz a helyi ár duplájáért vitt volna be, s mikor a hangot adtunk nemtetszésünknek azzal zárta a sofőr vitát, hogy turistáknak márpedig ennyi. Mi meg megmondtuk neki a magunkét, mert nagyon bátor tud lenni az ember, ha tudja, nem értik mit is mond.

Egyből a felkapottabb szállósoron próbálkoztunk, ahol szobából kétfajta volt. Drága és koszos, ez a kategória már megvolt idefele, valamint olcsó, kicsi és koszos. Most ezzel próbálkoztunk. A cuccunk nem fért el a két ágy között, megfordulni csak egyesével tudtunk és mindent átjárt az a bizonyos piszoár öblítő golyó illat, amit takarítás helyett szórnak szét, de legalább tető volt a fejünk fölött. Kiültünk az ajtó előtti függőfolyosójára és bontottunk egy jeges sört. A lenyugvó nap nem sokat adott hozzá a város szépségéhez, viszont a zuhany nagyban javította hangulatunkat. Megvacsoráztunk egy központi, rámutogatós helyen, ahol úgy tűnt több a pincér mint a vendég, majd hazafele ismét a fedetlen csatornákat kerülgettük és örömmel töltött el miket a tudat, hogy holnap reggel elrepülünk ebből a könnyen felejthető városból. Amilyen sokat adott Szumátra, Medan annyira keveset.