Március 21.

Korán reggel kint voltunk a reptéren. Sétáltunk. Odakint meleg, a váróban hűtőházi a klíma. Ez itt presztízskérdés. Annál menőbb vagy előkelőbb egy hely, minél jobban le tudják hűteni azt. Egy órányi várakozás után beszállhattunk a gépbe, ahol még hidegebb volt. Be kellett takarózni, mint téli estéken otthon, fotelben ülve. Ezenkívül erős duriánszag is belengte az utasteret. Nagy adaggal pakoltak a gép gyomrába ebből a helyi, jellegzetesen erős szagú gyümölcsből, amit Thaiföldön nagyon sok közlekedési eszközről már kitiltottak, annak avas zsírban pácolt, öt napos zoknira emlékeztető bűze miatt. Szerencsére felszállás után a menetszél helyrerakta a szagokat.

Emelkedés közben végre napfényben is megcsodálhattuk Medan városát a magasból. Olyan volt, mint egy kétmilliós, padláson felejtett, porlepte makett város, ahol a fák általában magasabbak, mint a legtöbb épület. Aztán bezárultak a felhők és többet nem láttunk Szumátrából. Jakarta vörös bádogtetős házakkal övezett, felhőkarcolós betondzsungele volt a következő kép, amit a felhőtakaróból alászállva megpillantottunk. Terminálváltás majd gyors ebéd után, mint egy rutinos hármasugró, ismét a levegőben voltunk útban Yogyakarta felé, Jáva szívébe, annak kulturális központjába.

Jáva Indonézia nagy szigeteinek egyike. 138 milliós népességével a világ legsűrűbben lakott szigete és egyben a világ egyik legsűrűbben lakott helye. Itt él az egyébként sem kis lélekszámú ország majd kétharmada, itt található a főváros, Jakarta is. A világ 13. legnagyobb szigetét a csendes-óceáni tűzgyűrű mentén a vulkanikus tevékenység hozta létre. Kelet-nyugati irányban húzódó gerince aktív vulkáni csúcsok láncolatából áll össze. Yogyakarta ezek lábánál, a sziget hosszanti közepén fekszik.

A reptérről modern, néhány éve üzembe állított, zárt pályán mozgó helyi járattal gyorsan eljutottunk az egyik főbb buszpályaudvarra, ahol egyből a Borobudur felé tartó busz után érdeklődünk. Négy óra körül lehetett ekkor. Az utolsó közvetlen járat már elment, mondta egy segítőkész, őszülő halántékú buszsegéd, de ha felugrunk a mellette álló buszra, akkor az elvisz egy darabig, ahol átszállhatunk egy másik járatra, ami majd célba juttat minket. Nem volt jobb ötletünk, így a néhány lépésnyire, a kosara mellett guggoló árustól gyorsan beszereztünk két adag, papírba csomagolt, csípős körítéssel nyakon borított rizst, majd felpattantunk a járműre, hogy lesz ami lesz. Jussunk el ameddig tudunk, míg ránk nem esteledik, aztán majd kitaláljuk.

Az indulás szokás szerint darabosra sikeredett. Itt is ott is megálltunk. Különböző kereszteződésekben különböző gitárosok szálltak fel, hangosan bemutatkoztak és előadták általában egy-két számból álló műsorukat. Aztán körbejártak, általában egy üres chipses zacskóval vagy műanyag pohárral, amibe aprópénzt reméltek. Az egyik kereszteződésben, nagyjából félórányi utazás után, a sofőr elkezdett valamit helyi nyelven magyarázni, mire sokan leszálltak. Mi nem tudtuk mire vélni a dolgot, s mivel nem ürült ki teljesen a jármű, maradunk. És a busz robogott tovább. Az út menti táblák tanúsága szerint jó irányba haladtunk. Az aszfaltcsík kanyargós és sok volt benne a dombra fel dombról le is. Körülöttünk a dzsungel, melyet néha rizsföldek szabdaltak. Minden üde és megnyugtatóan zöld volt. Hamarosan sötétedni kezdett. És mi még mindig úton voltunk.

Aztán a sofőr körbejárt és pénzt szedett be mindenkitől. Nem igen tudtuk mire vélni a dolgot, hiszen egyszer már fizettünk a jegyért. Egy mögöttünk ülő kedves kendős lány később elmagyarázta, hogy kerülőúton kellett mennünk, ezért az extra költség. Másnap aztán kiderült, az egyik környékbeli folyó áradása miatt történt mindez. Már egészen sötét volt, mi pedig kezdtünk türelmetlenkedni, de a segítőkész lány megnyugtatott, hogy majd szól, hol kell leszállnunk. Ott remélhetőleg még elcsípjük a csatlakozást.

Nem így lett. Egy kereszteződésben tettek le minket, ahol gyorsan kiderült, a csatlakozás már vagy egy órája elment. Ahány ember, annyi információ. Borobudur még vagy 10 km-re. Sötét volt és az eső is elkezdett szemerkélni. Mivel gyalog messze lett volna, kénytelenek voltunk megalkudni két motoros taxissal, akik direkt olyan esetek miatt, mint a mienk várakoztak a buszmegállónál. Szorult helyzetünket látván elég rugalmatlannak bizonyultak a viteldíj megbeszélésekor. Végül 50 ezer rúpiáért, ami öt nagyadag vacsora ára, elvittek mindkettőnket.

Száguldottunk a sötétben a nyálkás úton. Rövidnadrág, esőkabát, hátamon a nagy zsákkal. Kezdett egyre nehezebbé válni a tehetetlen súly, főleg a kanyarokban, ahol szinte nem is fékezett a sofőr, inkább csak a súrlódás tompította a sebességet. Az járt a fejemben, hogy ha esünk, legalább a zsákra essek, hogy finomabb legyen a becsapódás, miközben próbáltam hátrafelé is nézni, hogy Móni és sofőre is követnek-e minket. Kapaszkodtam és számoltam kilométertáblákat. A negyed órás vágta végén már egyáltalán nem volt természetes a mosolyom. Miután leszálltam a nyeregből, még vagy öt percig egyenesen tartottam a kezeimet, mintha még mindig a sofőrt ölelném, annyira elzsibbadtak a vállaim.

Szállást kerestünk, mentünk egyik helyről a másikra, de végül a fáradság győzött. Kivettünk egy drágább szobát, valamerre a település szélén, majd záróakkordként megvacsoráztunk a szomszédos rámutogatós warungban és lefeküdtünk aludni.