Március 23.
A környék labirintusszerű, két vállnál sehol sem szélesebb utcái teli voltak szállásokkal. Móni reggeli kávézás közben talál is egyet, ami sokkal jobban nézet ki, mint amit tegnap, felhőszakadás közeben, sebbel lobbal kivettünk. Szinte pár lépésre volt, így rögvest át is költöztünk. Kicsiny, emeleti szobát kaptunk, volt hozzá saját erkély, asztallal székkel, a fürdő nem WC golyó illatú ráadásul a lépcsőfeljáró túloldalán szabadon használhattuk a reggeliző teraszt is. A fedett, növényekkel körbeültetett tetőt, nagy asztallal és két folyton zörgő akváriumi teknősbékával. Szétpakoltunk, majd besétáltunk az alig egy saroknyira lévő, központi Malioboro utcába.
Yogyakarta Jáva kulturális központja, Bali után ide jön a legtöbb turista. A több mint félmilliós város 1945 után négy évig az ország fővárosa is volt. Híresek hagyományos bábelőadásai és művészi batik festményei, ruhakölteményei. Ezek olcsó, turistacsalogató másait boltok tucatja kínálja végig a Malioboron. A kétsávos úton a legkülönfélébb eszközök tűntek fel. Lovas kocsi, busz, autó, taxi, motor és rengeteg biciklis taxis, a becsakosok. Elől két fedett ülés s mint a régi fagylaltos kocsikon hátul teker a fuvaros. Többen tettek ajánlatot, hogy elvisznek bárhova, de szívesebben gyalogoltunk. A leszólítás egész hosszú kelléktárát ismerhettük meg pár száz méter alatt. Integetés, füttyögetés, fejtekerés, csettintgetés és persze a hello-hello-zás mind arra valók, hogy odavonzzák a tekintetet, aztán ha megvan, akkor jön a Where you go my friend? (Há mész barátom?) kezdetű szólam.
A Beringharjo, a főpiac előtt elsétálva számos érdekességen megakad az újonnan érkezettek szeme. A kézzel csavart nyalóka és pár furcsa kinézető gyümölcs mellett a bejárattól jobbra megbújik egy sült denevéreket kínáló stand is. Mikor kérdően rámutattam, hogy ez tényleg az-e, amire gondolok, az árus mosolyogva bólogatott: Batman, barátom.
Pár utcával odébb megállított egy fiatal férfi, hogy meg szeretnénk-e nézni az Art Centre-t, ahol kézzel festett, míves, bla-bla-bla batikok készülnek. Miért is ne, gondoltuk főleg mert barátságos útbaigazítónk szerint alig pár percnyi séta az egész, néhány száz méter. Egyébként is lógott az eső lába. Kezével az egyik jobbra tartó mellékutca irányába integetett, arra menjünk, ott lesz. Öt perc után kezdtünk elbizonytalanodni, benéztünk minden keresztutcába és nagy táblán kerestük az Art Centre feliratot, de semmi. Helyben toporgásunkat látván egy segítőkész, pocakos férfi szegődött mellénk. Tánctanárként dolgozik, mesélte, de éppen ebédszünetet tart és felajánlotta, hogy elkísér. Egyébként is arra tart, s habár sietnie kellene, mert várják a tanítványok, de ez most fontosabb, ráadásul ő a guru a diákok pedig hadd várjanak még egy kicsit, árasztott el minket angollal kevert indonéz nyelven a lehető legtöbb információval.
A tíz perces út alatt bőszen mutogatott és magyarázott, rögtönzött indonéz nyelvleckét kaptunk tőle, végül bevezetett egy sikátorba, ahol az állítólagos művészeti központ működött. A számos, egymásból nyíló kis helyiségből álló épület batik festményekkel volt telezsúfolva. A gagyitól a lenyűgözőig, a tenyérnyitől a fél falat beborítóig minden fajta. Egy fiatal srác vezetett körbe és elmagyarázta, hogyan is készülnek azok.
Viasszal mintákat visznek fel az anyagra, ami általában pamut vagy selyem. Aztán befestik, kifőzik és újabb minták jönnek egészen addig míg el nem érik a kívánt művészi hatást. A leggyakrabban használt színek az indigókék, a sötétbarna és a fehér melyek a három fő hindu istenséget Brahmát, Visnut és Sivát testesítik meg. Olvasztott méhviasz és paraffin keverékkel rajzolnak az anyagra egy speciális fanyelű eszköz segítségével, melynek tetejére gyűszűnyi fém tartályt rögzítettek. Vékony csövön folyik ki belőle az olvadék, így áll össze a láthatatlan kép. Aztán festékbe mártják, legelőször az alapszínbe, ami rendszerint a sárga. Miután megszáradt, kifőzik, kioldják az anyagból a viaszt és jöhet a következő réteg. Rajzolás, festés, főzés, egészen addig, míg fel nem vitték az összes szükséges színt, össze nem állt a kép vagy mintarendszer. Néha hétszer-nyolcszor is megismétli a folyamatot. Végül újságpapír közé téve kivasalják belőle a maradék viaszt is, keretre feszítik és mehet a kiállítótérbe. Azt mondják, az igazi batikot onnan lehet megismerni, hogy mindkét felén látható a minta. Ha csak az egyik oldalon van, az csupán valamilyen silány nyomat lehet. Egy darabig néztük, ahogy az egyik hátsó szobában két nő egy nagy anyagra vitte fel az első réteget, viaszozó pálcájukkal lassan követve az előrerajzolt mintát, majd még egyszer körbenéztünk a boltban és megköszöntük a szíves kalauzolást. Odakint még mindig szemerkélt az eső, így az utcán egy idős nőtől papírba csomagolt rizses valamit vettünk majd visszamentünk a szállásra. A nagy tetőteraszon falatozgatva vártuk, hogy kitisztuljon az ég és mehessünk újra be a városba. Éppen befejeztük a tojással, zöldségekkel és némi húsnyesedékkel dúsított ebédünket, mikor ismét kisütött a nap.
A környékbeli kis utcák tele voltak utazásszervezők irodáival, fülkéivel, standjaival. Legtöbbjük a Jáva keleti felének látványosságaihoz csábít: vulkánok, templomok, szent helyek és autentikusnak hirdetett falvak. Azt terveztük, hogy kisbusszal eljutunk valahogy a Bromohoz, amire majd valahogy felkapaszkodunk, majd onnan valahogy átmegyünk a Kawah Ijen vulkánhoz, onnan pedig valahogyan át Balira. Már ekkor éreztük, hogy túl sok a valahogyan, túl sok az ismeretlen az egyenletben. Ami nem kecsegtet semmi jóval egy olyan országban, ahol a tömegközlekedési eszközök nem úgy indulnak, ahogy az a menetrendben áll, hanem amikor a sofőr úgy dönt, kifizetődő lesz a fuvar. Begyűjtöttünk pár ajánlatot, majd hogy megemésszem a dolgokat beültem az utolsó iroda szomszédságában megbúvó fodrászhoz, mely nehezen visszautasítható, két dolláros hajvágással hirdette magát. Sajnos a bent dolgozó hölggyel nem igen találtuk a közös nyelvet, így megpróbáltam neki elmutogatni, mit is szeretnék. Oldalt rövidebb, fent hosszabb. Így lettem punk. Befésülte szinte tarajosra, mutatta a tükröt és mosolygott.
Hirtelen ötlettől vezérelve és mivel nem jutott semmi jó az eszünkbe visszamentünk az irodába, ahol fél órája jártunk, és 25-ére lefoglaltunk két helyet a Bromo felé tartó kisbuszon. Rövid beszélgetés után kiderült, hogy az Eupolisz is velük dolgoztat és természetesen ismerik Gábor barátomat is. Fél óra múlva már az egész utca tudta, hogy magyarok vagyunk. Futótűzként terjedt el a hír, ismeretlennek tűnő arcok köszöntek ránk, hogy Hello Hungarians, hová mentek, kézfogás, közös fotó. Öt perc hírnév, Gábornak köszönhetően, aki megalapozta a jó hírünket Yogyaban.
Az utcán evés külön program. Ugyanazt kérni mint a helyiek kíváncsiság, ugyanolyan fűszerezéssel pedig kaland. Egy árnyas fa alatt pillantottuk meg a gyümölcsárust, aki jégen hűtött ananászt és ropogós zöld mangót árult. Azokból kértünk egy adagot. Járt mellé egy nagy adag barnás szós is, melyet ott helyben kevert ki a srác melaszból, vízből és csilipasztából. Magamtól biztos nem kevertem volna ezt a gyümölcsöt a csípőssel, de meg kell hagyni remek volt. Annyira különleges, mint a világ ezen felén nagy népszerűségnek örvendő, lábszagra emlékeztető aromájú durián ízesítésű óvszer, amire az egyik helyi drogériában akadtunk.
Délután végre ráakadtunk a főpiac batikolt felsőket és egyéb ruhadarabokat árusító részlege mögött megbúvó, hagyományos zöldséges, gyümölcsös, húsos, szárított halas részére. Odabent félhomály, a sorok közé csak oldalról szűrődött be némi fény. Három szintes betonépület, megannyi érdekes árucikk és arc. Legtöbbjük kedvesen mosolygott, helyiek válogattak és nagy zsákokat cipeltek. Nézelődtünk és kóstolgattunk.
Magával ragadott a hely atmoszférája és később visszamentem egyedül fotózni. Lassú iramban haladva, emberekkel ismerkedve. Egy zsákokon fekvő dohányárus a legfrissebb vágású áruval kínált. Erős volt és a vékony csíkokra szeletelt dohány csípte a számat. Hogy tompítsam, narancsot vettem egy kicsit mogorva, kevés fogú asszonyságtól. Lassan láttam át a piac rendszerét. Volt olyan része, lent a földszinten, ahol csak autó alkatrészeket kínáltak. Nagy fémszekrények előtt guggoltak az árusok, és ha valami érdekel, csak bele kellett túrni az alsó polcon lévő halomba.
Egy emelettel feljebb csilit kóstoltatott velem két kövér asszonyság. Nem értettük egymást, csak mosolyogtunk egymásra, aztán nevettek mikor bátrat haraptam a helyi méregerősből. Narancsgerezdekkel próbálták enyhíteni a számban támadt tüzet. Mindenki kedves volt. Mutogattak a másikra, hogy a szomszédot is fotózzam le, meg azt az asszonyt öt asztallal odébb. Egymást ugratták, nagyon jó volt a hangulat. Az épületből kiérve két integető emberre lettem figyelmes. Kiabálták, hogy halló magyarok. Csak lassan esett le, hogy az egyik a segítőkész tánctanár, a másik meg a srác a batikfestő műhelyből.
Sokat törtük a fejünket azon, hogy milyen közlekedési eszközzel folytassuk a túrát. Az irány megvolt, végigjártuk az irodákat, este még a vasútra is kimentünk, hogy minden lehetőséget számításba vegyünk, aztán osztottunk szoroztunk és arra az elhatározásra jutottunk, hogy kvázi szervezett keretek között a látnivalókat egy útra felfűzve jutunk el Balira.