július 10.
Hajnalban ébredtem, jóval az óra csipogása előtt. A sátorponyván túl világos volt és hideg. A növényeket ropogósra keményítette a rájuk telepedett dér. Gáz híján csak némi szeletelt kenyér a reggeli, meg egy marék szárított gyümölcs. A pohár jeges víz helyett pedig milyen jól esett volna egy gőzölgő kávé. Kilenc körül aztán besétáltunk a településre, a boltok éppen nyitottak. Este sokáig van nagy élet, még éjfélkor is gyerekek rohangálnak csapatostul a világos utcákon, azonban a reggelek lassan indulnak.
A térben eltévedt nagyközség hangulatát árasztó Ilulissat Grönland harmadik legnépesebb települése. Az ország nyugati partjának középső részén, a sarkkörtől nagyjából 200 km-re északra fekvő város négy és fél ezer lakosának java része halászatból és vadászatból tartja fenn magát. Az öt emeletes lakónegyedeket leszámítva Ilulissat házai egy vagy két szintesek. Kivétel nélkül mind színes, ezzel próbálva feldobni a környezet sivárságát. A települést hevenyészetten összehegesztett vascsövek hálózzák be. Nem víz vagy gáz áramlik bennük, hanem villamos vezetékek. Ezeket követve juthatunk el a parton álló Zion templomhoz majd a vele átellenben álló házhoz. Itt született a dán és inuit felmenőkkel is büszkélkedő sarkkutató, antropológus Knud Rasmussen (1879-1933). Őt tartják az eszkimológia atyjának, aki számos expedíciót vezetett a jeges szigeten keresztül, hogy tanulmányozza a grönlandi inuitok életét és kultúráját. A háromszintes épület inuit emlékekkel teli, a falakon hatalmas fókabőrök lógnak, a legfelső szinten pedig a híres szülötthöz csupán részben kapcsolódó kiállítás: helyiek vallanak a fel elegedésről. Fehér táblákon fotók és pár sor. Valakinek tetszik, hosszabb a nyár, de a többség aggódik: a jéggel együtt az ő kultúrájuk is elolvad.
Gázpalackot végül a kikötő melletti hajós-horgász-vadász ellátóban sikerül szerezni: a következő reggeli kávé ezzel garantált. Ebéd után, ha nem is teljesen, de derengeni kezdett az ég, így csapatostul kivonultunk a jégfjordhoz. Ilulissat grönlandi inuitul jéghegyet jelent. Nem véletlenül. A város határában éri el a tengert a szigetet borító jégpáncéltól induló és 2004 óta Világörökségi védelem alá eső Ilulissat jégfjord. Keleti végében az északi félteke legintenzívebben működő gleccsere fialja a jégtömböket, majd napi 20-30 méteres sebességgel tolja végig azokat a 40 kilométer hosszúságú fjordon.
Évente mintegy 20 milliárd tonna jég indul útjára az óceánon. Közülük a nagyobbak egészen a 45 szélességi fokig, azaz New York (vagy Pécs) magasságáig is eljuthatnak. Egyes leszakadt darabok egy kilométer átmérőjűek is lehetnek. Ezek hosszú időre lehorgonyoznak a fjord sekélyebb pontján. Aztán mikor már nem tudnak ellenállni a gleccser felőli nyomásnak megindulnak és rengeteg kisebb tömböt magukkal ragadva pár óra alatt jéggel teli koktélos bödönné változtatják a Disko-öblöt.
Ma nem álltunk meg a jég fölötti sziklákon merengő padnál, hanem követtük a fjorddal párhuzamosan futó jelzést. Ami hol egy kék pötty volt egy nagyobb sziklán, hol egy kékre festett kisebb kő. Jobb oldalon alattunk a jégáram, ami tegnap óta látványosan átalakult. Néhol akár egész közel merészkedhetnénk a vízhez, azonban táblák sora figyelmeztet a cunami-veszélyre. A repedésekkel szabdalt jéghegyekből bármikor panellakásnyi darabok szakadhatnak le, melyek láthatatlan mozgást indítanak a mélyben. A partra meglepetésszerűen kicsapó árhullám pillanatok alatt lábon ragad és beránt a vízbe. Mely hőmérséklete a melegebb nyári napokon sem kúszik öt fok fölé.
Ahogy követtük a kőröl kőre ugráló képzeletbeli útvonalat, majd a vastag, földhöz lapuló növényzetbe taposott ösvényt, lassan kezdett kibukkanni az ég kékje. A jég felől hideg és télszag jött, míg fejünkről levette a sapkát a nap, bakancsainkkal pedig felvertük az aljnövényzetben megbúvó összes szúnyogot, melyek aztán bosszantó glóriaként hosszan kísérik az embert.
Lassan haladtunk, s habár nem volt túl nehéz a terep, igaznak bizonyult 7 km-es távra kiírt 4-5 órás becsült szintidő. S mégha elsőre olyan üresnek is tűnt a táj, volt mit nézni. A jéghegyen mindig odaragad az ember szeme, mint a szódásszifon patronját kíváncsiságból megnyaló gyerek nyelve a fémhez.
Hamarosan egy patakocska völgyébe értünk, ahol a napfürdős pihenés, a jeges lábáztatás közben tálcán kínáltuk magunkat a vérszívóknak. A víz azonban édes és nagyon finom. Aztán egy zöld völgyben emelkedve távolodtunk el a jégfjordtól. Alattunk egy hasadékba ékelődött tó, majd magas sziklafalakkal hátárolt völgyben emelkedett tovább az ösvény. A dombtető sziklatömbjeiről tiszta időben fehér csíkot sejteni a horizonton: a szigetet borító jégpáncél végtelen tömbje az.
A tenger és Ilulissat felé lejtő szurdokból sejtelmes köd kúszott a tájra és mint koncerteken a szárazjég misztikus páraként ült a társaságra. Rövid ereszkedés után már a város külterületén jártunk. Itt laknak a szánhúzó ebek: a nagyobbak láncra fűzve, a kicsik el-el csavarognak. Ugatásuk és a környéket belengő átható szag jelöli ki az ember birtokolta terület határát.
Aztán jött az aszfalt és színes faházak között jutottunk el a globalizáció előretolt helyőrségébe, a Sparba. Este a sátor előtt guggolva beüzemeltem a gázfőzőt. A főtt étel melegített, de a párás hideg a ruharétegek ellenére a bőrig hatolt. Aztán letoltunk még egy forró kakaót majd pár korty pálinkát, s míg tartott még a hírtelen jött melegség bevonultunk a sátrába pihenni.