július 11.

Eljött az első sátorbontás ideje: indultunk a 22 kilométerre északra fekvő Rodebay-be. Hat körül, egy órával a beállított ébresztő előtt már fent voltam. A fű, a sátor még párás, pakolni nem érdemes, így reggeli sétára indultam a szomszédos dombok közé. Öt perc múlva a falu régi temetőjében találtam magam: fehér fakeresztek a szürkés, szikár tájban, a halmokon színes művirágok. A kihalt tájban az élet egyetlen jele egy kismadár, ami egyik kereszről repkedett a másikig. Aztán pár újabb domb után feltűnt a tenger, mellette egy erőmű és északra tőle Ilulissat szivárványszín házai.

Reggelire zabkását főztem: egy bögre víz, egy marék lapított zab, némi tejpor, szárított gyümölcsök és egy kis méz. Meleg és délig biztosítja a szükséges energiát. Főzés közben a nap sugaraival együtt megjelenő szúnyogok is nagy érdeklődést mutattak a készülő finomság iránt. Először csak köröztek a gőz felett majd beleszédültek a fazékba. Egy idő után meguntam kiszedni őket, majd ez lesz a különleges helyi fűszer – gondoltam és ütemesen elkeztem befele kanalazni az ételt. Hamarosan megjelent egy, a közeli ólaktól elkóborolt szánhúzó kutyakölyök és nagy szemekkel reggeliért kuncsorgott. Nagyon hálás mikor földre pöccintek neki egy kis szúnyogos kását és hogy nem zavarom meg, miközben félig tisztára nyalja a reggeli befejeztével hátrahagyott edényt.

A sátrakat sűrű vérszívó-felhőtől övezve bontottuk le és indultunk a szállásra, hogy a nagy túra előtt ott pakoljuk le mindazt, amire a következő két napban nem lesz szükségünk. Hamarosan érkezett egy kisbusz: a helyi iroda készségesen felajánlotta, hogy kiviszi a csapatot a reptérre, ahol az út kezdődik. Ezzel jó négy kiloméreteres extra gyaloglást spóroltunk meg: ami azért sem hátrány, mert a hatalmas fa szán mögül induló, narancssárga pöttyel jelzett ösvényen egész nap gyaloglunk. Hátunkon a nagy zsák, megtömve sátorral, hálózsákkal, ruhával és elemózsiával.

A kifutópályát megkerütve értük el a kutyaszán útvonalat, azon vágunk neki a nyári tundrának. Bal oldalon a tenger, jobbunkon a szárazföldből kinövő, kisebb-nagyobb hegyek. A talaj néhol lápos, köveken kellett lépkedni a fűben felgyülemlett víz felett. A virágokkal színesített, mégis a magas növények híján kopárnak tűnő táj és a vízen úszó tucatnyi jégtömbök között ugrált az ember szeme. Mindezekhez kék ég, szikrázó napsütés és plusz 15 fok közeli hőmérséklet párosult. Négy óra elteltével tartottunk egy hosszabb pihenőt, addig csak hébe-hóba pihentünk meg csodálni a tájat. A víz fölé nyúló szikla ideális piknikre és napozásra is. A sugárzás erős, a nap fénye egyszerre éget és szárít is. Jól esett leülni, elnyúlni a meleg lapos kövön és a húsz kilós zsák cipelésében megzuhant energiaszintet kolbásszal meg sajttal pótolni.

Egy keskeny földnyelven jutottunk be a szárazföldhöz szinte csak egy hajszállal kapcsolódó félszigetre, melynek északnyugati csücskében volt utunk célja. Dombra fel, mezőn át, hatalmas lecsiszolt köveken haladva, hol közel, hol távol a tengertől haladtunk. Szurdokon le, sziklákon fel, míg nyolc óra gyaloglás után egy szirt tetejéről végre feltűntek Rodebay színes házai. A temető mellett ereszkedtünk le. Hamar kiszúrtuk a szállast, könnyű felismerni a tetejére festett H8 feliratról. A bent dolgozó inuit hölgy kevéssé beszélt angolul, de a szomszédos asztalnál ülő vidám dán társaság készségesen kisegített.
Még reggel megrendeltük ide a vacsorát, ami rövidesen meg is érkezett. A képen máshogy nézett ki, de éhesek voltunk és percek alatt betoltuk a nem is olyan nagy adag, párolt zöldségekkel nyakon borított és fagyiskanálnyi főtt rizzsel körített sült halat. A mennyiséget biztos a hajóval érkező turistákra szabták és nem a helyi bálnavadászokra vagy az egész nap zsákot cipelő túrázókra. Miután végeztünk a főétellel kérdi a hölgy, hogy kérünk-e kávét. A többség rázza a fejét, hogy nem, pedig kellett volna, mert mint a fizetésnél kiderünt, az is része volt a menünek. Késő bánat, ami azért fájt, mert a feketéhez egy szelet gyümölcsös süti is járt.

A környék fél óra alatt teljesen bejárható. Az ötven pár főt számláló települést két oldalról is mossa tenger. A föléje magasodó dombról jól szemmel tartható Rodebay. Pad is van. A nyílt víz felőli részen két gyerek raklapfából rak tüzet, kicsivel odébb anya, apa és kislányuk fociznak. Valaki a temető fölé hajló szirten énekel: mintha egy elhunytról emlékezne meg. A keserédes dalt a szél a házak közé sodorja. Páran a verandán ülve söröznek és kártyáznak. A kutyák pedig, mint általában, a földhöz lapulva alvást színlelnek. Felettük fakeretre aggatott halak és húscsíkok száradnak.
A 70. szélességi körhöz közeli Rodebay a 18. század óta lakott. Védett öble régóta vonzza a halászokat és bálnavadászokat, azonban az egykoron nyüzsgő település munkás kezeit a modern időkben gyorsan elszippantotta a Royal Greenland halfeldolgozó vállalat. Egy évtizede aztán összefogtak a helyiek, flottát építettek, hogy újra életet leheljenek a közösségbe. A terv bejött, éppen az ottjártunk előtti napon ejtettek el egy bálnát.
A település még éjjel 11-kor is mozgolódott, a helyiek élvezték a véget nem érő nyári napokat, de nekünk aludni kellett. A sátrakat az étterem mögött állítottuk fel. Még vacsora után, a vastag puha fűben. A folyton égen járó nap egy kicsit fel is melegítette azokat, így jóleső érzéssel bújtam be a langyos hálózsákba.