Reggel aludtunk, a délelőtt meg elment pakolással, meg azzal hogy végigszaladuk az árusokat: pólókat kellett venni, mert otthon direkt úgy csomagoltunk, hogy itt olcsó lesz, meg egyébként is vinnénk haza, minek hozzunk sokat. Azaz csak párat pakoltunk, azt akartuk kiegészíteni. Több kevesebb sikerrel. Este kellett volna ezeket megvenni, mikor minden árus eleven, ilyenkor még csak egy részük éledezik. De este a síró gyerekekkel való vásárolgatás helyett inkább a szobában elcsendesülős, majd ágyon ugrálós és megint elcsendesülős műsort választottuk.

Délben kicsekkoltunk a szobából, betoltunk még egy extracsípős rizses, húsos, gombás, zöldséges salátát és kimentünk az út mellé, hogy taxit fogjunk a reptérre: 4 után nem sokkal indul a gépünk Hanoiba.
A második sofőr bele is megy, hogy a taxióra alapján fizessünk majd és nem egy előre bemondott összeget, aztán bepakolás és irány a Don Muang reptér, Bangkok kisebb reptere ahonnan a fapados járatos szoktak indulni. A forgalom átlagos, megyünk, mint kés a vajban, a kocsi hideg, a gyerekek viszonylagos nyugalomban, mi is csak nézegetünk, nem kell rohanni, ha megérkezünk lesz még legalább 2 óránk mindenre.
A reptéri felhajtón kérdezi a sofőr, melyik terminál, s mivel a jegyen semmi infó, csak rázom a fejem. Próbáljuk meg ott, bemegyek, megkérdezem. Amitől a kijelzőre tekintve félni kezdtem, az az információs pultnál beigazolódott. Igen, innen is mennek Hanoiba gépek, de a Vietjet társaság a másik reptérről indul. Szoli (Sorry) – tették hozzá, amit már nagyon nem hallottam, mert rongyoltam kifele a taxihoz, hogy vissza minden, kurvára nem jó helyen vagyunk, irány a másik reptér. Most! Aztán vagy elérjük, vagy majd meglátjuk mi lesz.
Szerencsére az autópályán jól haladtunk, habár itt megtanultuk: bármikor jöhet egy félórás dugó és akkor úszott a járat. Kővel a gyomrunkban ültük végik az utat, s nem tudom, hogy van-e a két reptér közötti sebességi rekord, de hogy benne vagyunk az első ötben, az tuti. Alig 40 perc alatt tettük meg a majd 40 kilométeres távot, aztán rohanás be a csomagfeladáshoz, keresztül az ellenőrzésen, mivel gyerekekkel voltunk, ott mentünk, ahol a szerzetesek és a piloták is, majd ki a szélső szárnyban lévő kapuhoz. Ahol leroskadtunk egy székre és nyugtáztuk: ez kemény helyzet volt, de mindenki nagyon jól vizsgázott: mi csak egészséges mértékben pánikoltunk, Vincike nem ordibált rúgkapálva, Sárinak pedig egyszer sem kellett hírtelen pisilnie.