A szállodai welcome kávé után ledobtuk a szobában a hátizsákokat és irány az utca. Az óváros szívében laktunk, ahonnan egy elsőre laharcoltnak tűnő sikátoron keresztül jutottunk ki a fő csapásra. Fények, kifőzdék, éttermek, kis boltok és mindenütt rengeteg ember. Este kilenc lehetett, mindenki péntek esti lázban égett, csakhogy itt nem az ital adta a ritmust, hanem a kifőzdék sokszínű kínálata.
Mindenképpen utcán akarunk enni, a beülős, modernebb helyek kiestek. Azt amit a hanoiak úgy ahogy a hanoiak. Móni hívta fel rá a figyelmem, hogy onnan lehet megkülönböztetni a helyieknek szánt etetőket a külföldieket megcélzóktól, hogy ez utóbbiban rendes méretű műanyag székek vannak. Míg a helyiek kisiskolásoknak szánt sámli előtt, az az asztal, ülnek ovis méretű kisszékeken. Abban sem voltam biztos, hogy Sárit elbírja, nemhogy engem, de úgy néz ki jó anyagból fröccsöntötték. Mert bátor voltam, és óvatosan ráhelyeztem a testsúlyom, persze a végsőkig megfeszítve a comizmomat, ha kell egyből vissza tudjak egyenesedni, elkerülve a kínos asztalfelrugással egybekötött hátraszaltót. Zsebnyi mérete ellenére jól fogadta az európai 90 kilót.

Az első helyen pástétomos és szalonnás bagettet rendeltünk, valamint kértem egy korsó sört is, amit a stand mellett csapra vert hordóból mért műanyag pohárba a kerekes vitrint üzemeltető pár férfi tagja. Üveges és dobozos sört is kínálnak mindenütt, mind vietnamit, mind külföldit, azonban ez a frissen csapolt verzió a legolcsóbb, az üveges árának csupán a harmada. Így kell kérni: bia hoi, azaz csapolt sör. Az asszony közben elkészítette a szendvicseket, sok zöldséggel, valamilyen szósszal, a végén még egy kicsit át is grillezte az egészet, így érkezett a nagyobb kisszékre a rendelés. Mennyei volt, s nem csak azért, mert utoljára a taxis kaland után ettünk a bangkoki reptéren egy csináld magad dobozos tésztát. Az ízek frissessége, hozzá a nyüzsgő utca, széken ülve szinte békaperspektívából. S mielőtt hozzákezdtünk volna a szendvicsekhez a kifőzdés nő odajött és kérte Vincikét, hogy ő majd vigyáz rá, játszik vele, szórakoztatja, míg mi befejezzük az étkezést. A kisfiú nem tiltakozott, már a nő kezén ült, telefon elő, a férj keszítette is a közös facebook-gyanús fotósorozatot.

Két utcával odébb egy fa alá kipakolt néninél ültünk le a következő fordulóra, mert egy szendvics nem szendvics. Frissen sült tavaszi tekercs és ananászdarabokkal megbolondított rizstésztás, húsos, zöldséges és fűszeres lével nyakon öntött keverék volt a menü. Időközben a gyerekeknek is megjött az étvágyuk, rizst kértek, amit ugyan a nő nem kínált, de a harmadik szomszédtól szerzett egy tányérral. Vincikével a kezén átsétált az utca túloldalára, kicsit bájcsevegett, meg pózolt a kisfiúval, aztán egy tál rizzsel tért vissza. A gyerekek mindet befalták. Sári még 12 szelet uborkát is benyomott hozzá. Közben hangosan számolta, azért maradt meg ennyire.
Félhivatalosan este 10:30-tól kijárási tilalom van érvényben, de ez talán csak a helyekre vonatkozik, mert az időpont közeledtével mindenki szedelődzködni kezdett, pakolták össze a kisszék-parkokat: egy egész utcai étterem asztal és szék állománya összekapva pont belefér egy személykocsi csomagtartójába. Csodásan egyszerű lehet itt a rendezvényszervezők és a kitelepült éttermesek dolga.