A repülőn egész úton valami nagyon furcsán zúgott, de gyorsan hozzászoktunk és mire megérkeztünk már el is feledkeztünk a dologról. A Vietnami Köztársaság egy időzónában fekszik Thaifölddel így az óraállítgatással most nem kellett foglalkoznunk, csak ki a gépből és előre, hogy átvegyük a már otthonról egy helyi irodától neten keresztül megrendelt meghívólevél alapján a vízumot. Mindenkinek ugyanúgy 45 dollárt köteles fizetni a helyszínen, nincs gyerek vagy csecsemőkedvezmény. Szerencsére nem kellett kivárni a sorunkat, a két kölyökre való tekintettel előre vettek minket. Sőt, a meghívólevél mellé a helyszínen kitöltendő nyomtatványtól is eltekintettek: gyerekekkel vagytok, hagyjátok csak, intett a a vöröscsillagos, tányérsapkás tisztviselő.
Még a reptér épületében vettünk két helyi SIM-kártyát, 1,5 giga adatforgalmi kerettel, hogy ne csupán a szállás nyújtotta wifi hatókörén belül legyünk fent a hálón, hanem amikor csak lehet, mindig. Jó, ha az ember bárhol tud online térképen navigálni, üzenni, vagy tengerparton ülve szállást/repjegyet intézni.

Szobát az óvárosban foglaltunk, ahova vagy 25-30 dollárért visz be a taxi, vagy van busz. Meg is találtuk a terminál előtt, úgy tűnt, hogy mindjárt indul, rohantunk oda. A fehéringes sofőr azt ígérte 15 dollárért a szállásig visz. Belementünk. Cucc a csomagtérbe, mi meg elfoglaltuk a hátsó ötös széksort. Habár az előbb meglehetősen sietősnek tűnt, jó húsz percig még egy helyben álltunk: Sári elővette a Bangkokban beszerzett hercegnős szinező füzetét, meg a színeseket és munkához látott, Vinyóka a műbőrhuzattal ismerkedetett, mi meg örültünk, hogy a szállás már a célkeresztben.
Aztán végre elindultunk. Nagy volt a boldogság, Vinyókát is láthatóan feldobta a dolog. Meg érezhetően is: ahogy a feneke alá nyúltam, meleg ragadós massza várt. Örömében akkorát szart a pelenkába, hogy a fele a gatyámon landolt. Jött a kettes pálya, kicserélni mindezt mozgó járművön úgy, hogy minél kevesebb új dolgot kenjünk össze. Jelentem sikerült.
Ahogy beértünk a városba a busz elkezdte kiszórni az utasokat, egy pár itt, egy másik csoport ott, aztán megérkeztünk a buszpályaudvarra, ahol a sofőr int: leszállás, innen taxi visz tovább, de ne aggódjunk, fizetni nem kell, úgy van ahogy ígérte, a szállásig lesz a fuvar. Gondolom most esett le neki, hogy az óváros szűk utcáiba nem fog tudni, vagy nem akar bemenni, így ezzel a mestervágással oldotta meg a dolgot. A taxi közelebb vitt az utcaszinthez, így többet is láttunk belőle. Hamisítatlan délkelet-ázsiai hangulat, boltok, kifőzdék előtt ülő emberek, majdnem mint Bangkok, csak egy kicsit szegényesebb kivitelben. Mintha minden, még így este is, két fokozattal szürkébb lenne. Persze az is lehet, hogy a kocsi ablakára rakódott pára zavarta meg az első benyomásokat.