Az este felszolgált tengeri halas-kagylós vacsora alatt az volt az egyik fő feladat, hogy minél több kagylót együnk, mert azokkal tervezte kislányunk díszíteni a napközben felépített homokvárat. S mivel nem volt túl nagy gyerek-konkurencia a parton, még este is állt a mű. Így vacsora után zsebben levittük a héjakat a fövenyre és sötétben feldíszítettük velük a remekművet.

Másnap reggel aztán megcsodáltuk a még mindig álló várat, habár nem volt túl sok időnk, 8:15-kor ki is futott a hajónk, majd ugyanazon az úton, amin idejöttünk, visszahajóztunk a gyöngyfarm öblébe. Erősen tűzött a nap, kevesebb árnyék volt a fedélzeten, odabent meg túl fülledt, így inkább kint maradtunk. Sári mesét nézett vagy éppen háborgott, mert valami nem pont úgy történt, ahogy ő azt elképzelte, Vincike meg aludt vagy a többi utassal ismerkedett, bájolgott.

Az öbölben a kishajó utasait négy nagyobb hajóra pakolták át, melyeken utolsó programként még vietnami főzőtanfolyamot tartottak. Ami nem volt nagy tűz, igazából saját ebédünkbe segítettünk be azzal, hogy megtanították, hogyan kell rizstésztába belecsomagolni a tavaszi tekercs töltekéket. Móni nézte, Sári az asztalok alatt bújkált, bunkit alakított ki magának a székekre terített, földig érő huzat alatt. Erősen invitálta Vinyókát is, húzta-vonta, cipelte a derekánál megragadva, de a kisfiút sokkal jobban érdekelte a kapitányi fülke mögötti pár négyzetméteres, műfüves placc. Tépte volna ki a szállakat, aztán bele a szájába, mint otthon mamáék kertjében.

Végül annyira elfáradt a elviszem-visszamászok küzdelemben, hogy kidőlt, s ágy nem lévén az étkező padlóján, két mentőmellényen ágyaztunk meg neki.