Fejfájás elmúlt, de megjött az eső. Egész délelőtt esett, hol jobban, hol kevésbé, így amíg lehetett húztuk a kijelentkezést. Pakolgattunk, pihengettünk, Vinci aludt, végül 12-kor leadtuk a kulcsot és nagyzsákot letámasztva a portán még egyszer utoljára nekivágtunk az óvárosnak. Zavaróan csöpögött az eső, s mivel csak egy ernyőt tudtunk szerezni, mikor jobban rákezdett találomra beugrottunk az első kifőzdébe. A fényképes menün találomra ráböktünk egy levesre, hogy abból kettőt, meg a rizsre, hogy az a kislánynak lesz. Jó döntés volt, a zöldséges-tésztás leves mellé pálcikáról lehúzott sült disznó is járt, s míg mi kanalaztunk, Vincike egy bagettvéget nyálazott és rágott ütemesen.

Mivel még mindig esett, a következő utunk egy kisboltba vezetett, ahol vásároltunk két esőtaszító esernyőt. Nem, semmi spéci nem volt bennük, csak annyi, hogy mihelys kifizettük, elállt az égi áldás. Már csak a fákról csepegett, meg az aszfalt volt vizes. Azon csattogtunk le a tópart közelébe, ahol egy rejtett kávézót kerestünk. Ha nem olvasunk utána az útikönyvben, sosem találjuk meg: egy polókat áruló bolt mellett nyílik a szűk folyosó, az vezet be a sűrűn, főleg kínai stílusban dekorált, félig fedett udvarba.

Ott állt egy pult, ahol az ember leadja a rendelést, majd elindul felfele a lépcsősoron. Minden megállóban egy kis placc, pár székkel-asztallal. Az egyenes lépcsősort, csiga követi, majd egy utolsó fém visz fel a tetőre, ahonnan pazar kilátás nyílik a tóra és pár távolabbi felhőkarcolóra. Minden borús, tejszerű para homályosította a panorámát, de pont ettől lett misztikus az egész. A hely egyik specialitása a tojásfehérjével púpozott kávé, abból kértünk kettőt, meg egy darab csokitortát, hogy Sárinak is emlékezetes maradjon a pillanat.