Az utastársak hajnalban leszálltak, senki nem jött a helyükre, így birtokba vehettük az egész kupét. Kipakoltuk a boltban vásárolt összes elemózsiát: rizsropogós, keksz, banán, alma, paradicsom meg bagett és falatozni kezdtünk. Csábított egy második kávé gondolata is, mivel azonban minden erőmmel arra törekedtem, hogy reggeli komolyabb szűkségletemet ne a vonaton kelljen elintézni, elvetettem az ötletet.

Az eső néha jobban rákezdett, néha csak lassan csíkozta az ablakot. Időnként érintettünk egy-egy települést, egyébként jobbról-balról megművelt földek, néhol egy-egy vizibivaly. Az utazás utolsó másfél órája volt talán a leglátványosabb, miután lekanyarodtunk a tenger mellé. A táj megvadult, a síkságot felváltották a dombok, a hegyek, a zöld esőerdő, alagútba be, alagútból ki, alattunk pedig a szél korbácsolta víztömeg.

Sári színezett, Vinci szunyókált, Móni is próbálkozott alvással, én pedig éreztem, nem tudom tovább magamban tartani a tegnapot: új kihívások várnak rám a vagon végében. Persze pont ekkor mentünk a legkanyargósabb szakaszon és persze pont ekkor ment be előttem a helyiségbe valaki. És ezen a szlalom szakaszon fizikai képtlenség egyenesen vizelni. A szomszéd szerelvény is foglalt. Végre bejutottam. Minden csupa csepp. Szerintem víz, mert a jó ázsiai wc-s hagyományokhoz híven itt is volt altáji zuhany, azaz seggmosó. Na azzal mindent sterilre mostam, némi rásegítés papírral és el is készült a helyszín. Guggolva, fej magasságban nem homályosított az ablak, így közben fullban élvezhettem innen is a panorámát. Nem is volt olyan rossz.