Egy éjszakára foglaltunk szállást, aminek a kulcsát (és a pontos címét is) a part mellett álló TipTop étteremben lehetett átvenni. Howard, egy ide települt angol irányítja ezt is, azt is. Meg ki tudja még mit csinál. Három ember helyett dolgozik: vendégeket vesz föl a közeli város repterén, fuvaroz, bevásárol, levelekre válaszol és este felszolgál az étteremben. Folyékonyan beszéli a helyi nyelvjárást, felesége is idevalósi. A szállás részben öko, hagyományos hosszú ház, sok kicsi szobával, apró kunyhók, pottyantós wc, mindez egy banánfákkal, pálmákkal és színes virágokkal teli sűrűben.

Valamint egy faház (még vagy 4 épül mellette) nagy szobával, zuhanyzóval és hatalmas terasszal. Howard még nem tünt fel. Felesége először azt tanácsolja, várjunk rá még 2 órát a bárban, de mivel ez nagyon nincs ínyűnkre elvisszük a parttól 3 km-re lévő szállásra (erre jöttünk egy órája, mivel azonban semmi nem jelzi azt, a fák meg mindent elrejtenek, észre sem vettük) és pár telefon után végre sikerül beköltözni az egyetlen kész faházba: kell a tér. Aztán maximális fokozatra állottuk a ventillátort, kinyitottuk mindkét ablakot és vártuk, hogy egy picit enyhüljön a hőség.

LENT A PARTON

Több száz méter jutott egy emberre, olyan kevesen voltunk. Este fél hat körül vált elviselhetővé a hőség. Főleg miután belevetettük magunkat a tengerbe.

Apály lévén jócskán visszahúzódott a víz. Hosszan lábalhattunk benne és még mindig csak térdig ért. A háttérben páran szörfdeszkán egyensúlyoztak és hároman lebegtették magukat a hullámokon. Sári imádta a vizet. Úsztunk, ugráltunk a hullámokban. A víz szinte meleg volt, nem is akartunk kijönni belőle. Közel a naplementéhez a helyiek is megjelentek. Egy kapura fociztak. Mégpedig úgy, hogy a kapus középen állt két homokba szúrt pózna között, az egyik csapat jobbról a másik meg balról támadt. Fokozatosan lett sötét, hazafelé tartottak a part végében horgászó nők, egyre többen jöttek elő, ilyenkor levegőztették a környék kisbabáit is. Egy kis vörösség az ég alján, aztán szürkület. Olyan jól éreztük magunkat, hogy észre sem vettük, mennyire megéheztünk.

VÉGIG AZ ÉTLAPON

Az első két tálat anélkül rendeltük ki, hogy egy pillantást is vetettünk volna az menüre. Móni keze már remegett az éhségtől, Sári sem akart várni és én is nyugodtabb lettem volna előétellel a gyomromba.

A tavaszi tekercs és a gyümölcstál pillanatok alatt elfogyott. Aztán folytattuk a felfedezőutat az étlapon: kértünk egy adag limelében pácolt, chilivel és hagymával vegyített nyers halat (hinava), majd egyet a chilivel és hagymával egybesütött mogyorós, szardellás előételből (ikan billis). Egy adag csirkeszárnyat a kiscsajnak és egy adag frissen fogott rákot párolt zöldségekkel. Szinte minden elfogyott.

Időközben Howard is feltűnt, felszolgált és a konyhában tett-vett. Eddig csak telefonon értekeztünk, végre személyesen is válthattunk pár szót. Kellemes ember benyomását keltette. Úgy tünt ő már nem csupán egy betelepült, hanem le is telepedett itt. Hogy van beleszólása a helyi dolgokba is, hogy ismeri a viszonyokat. Szóltunk neki, hogy beköltöztünk, de ne találjuk a kulcsot.

Elkezdte vakarni a fejét, hogy ő sem látta már régóta, de elég, ha becsukjuk mikor elmegyünk. Nem fog oda senki bemenni. Efelől biztosak lehetünk.