Lassan három éve, hogy 2011 októberében hazaköltöztünk Bankokból. Ahol másfél évig dolgoztunk a Bordindecha 3 középiskolában. Szinte az utolsó napokig. Amikor erre járunk, mindig beugrunk, hogy megnézzük mennyit is fejlődtek a diákjaink, hogy vannak a kollégák és persze hogy megmutassuk mennyit nyőtt Sári. Aki három éve ilyenkor már volt akkora Móni pocakjában, hogy a gyerekek is emlékezzenek rá. És persze, hogy együnk egy jót az iskolai mega kifőzdekomplexumban. Bangkok sokszáz buszjárata közül van egy ami pár utcára a szállástól, a turistanegyed szélén áll meg és egészen az iskolával szomszédos utcánál tesz le. Vártuk a megállóban a 44-est, játszva a bizarr sportot, minden közeledő jármű láttán izgalomba jőve, majd amikor kirajzolódtak a számok, lelombozódva: ez sem az. Aztán mikor már fent ültünk, a sofőr forgalommal vívott harcát figyeltük, hogy mág befér azon a sárgán, elfér a kocsik mellett. Mikor odaértünk az iskolában javában folyt a munka. Eleinte kevés volt az ismerős arc, 3 év alatt sok diákuk kirepült már, de hamarosan kezdtek felismerni. S mikor felértünk a 4. emeletre, ahol az angol kéttannyelvűbe járók termei vannak megszaporodtak a sikongató fejek: Tísör Monika! Tísör Balazs! Sári ösztönösen a nyakamba ugrott. Szerencsére a többség vette a lapot, nem piszkálták. Körénk gyűltek, kérdezgettek, miközben próbáltam felidézni a neveket. Alig jutott pár az eszembe, pedig én voltam a külföldi osztályfőnökük. Mindenki nagyon kedves volt. Körbenéztünk a tanárikban is, váltottunk pár szót a volt kollégákkak, majd betámadtuk a menzát.

Éppen a felsősöknek volt ebédszünetük. Megvártuk mire lemegy a roham, majd becéloztuk a kedvenc helyünket és a szokásos feltétekből (tintahal, édes káposzta, szeletelt sülthús, tojás) kértünk a nagy tál rizsre. Beültünk a tanároknak fenntartott légkondis üvegkalitkába falatozni s közben figyeltük az ismerős arcokat. Integettek, aztán be is jöttek az egykoron kicsi, de mára végzős diákok. Sári meglepően jól reagált: gyorsan feloldódott, majd különböző állathangok utánzásával szórakoztatta a közönséget.

BŐRIGÁZVA

Felszálltunk a buszra s már nem jártunk messze a turistás negyedhez, mikor leszakadt az ég. Közeledett a megálló, le kellett szállni. Ahogy kinyílt az ajtó, csak a vastag esőfüggöny látszódott és húsz méterre az épületek előtti árkád: azt céloztuk meg. Be a meleg zuhanyba, ki a meleg zuhanyból. Egy esőtől védett bolt előtt összeszedtük magunkat, Sári a hátihordóba, telefonok, övtáska, értékek nylon zavskóba, száraz helyre, s nekivágtunk. Fél perc sem kellett a teljes elázáshoz. Aztán mint akit ruhástól belehajítottak a medencébe, csurgó nadrágszárral és pólóban folytattuk a sétát a hol alábbhagyó, hol jobban rákezdő esőben. Sietni már nem volt sehova. Az üzletek napernyője alatt menedéket kereső túristák mosolyogva integettek. Talán Sári vissza is intett, de lehet csak a kezét dugta ki az esővédővel felszerelt hátihordóból, hogy egy kicsit ő is vizes legyen. Mire negyed óra múlva szálláshoz értünk már kezdett derengeni az ég.

Átöltöztünk és mentünk vacsorára vadászni. Egy ilyen bőrig ázás nélkül talán nem is lett volna teljes egy délkelet-ázsiai utazás.