Március 31.

Reggelire egy komolyan félreértelmezett kontinentális fogással leptek meg minket szállásadóink: csokoládékrémes pirítós főtt tojással. Ez volt éppen a konyhában, mutatja a mindig mosolygós kisegítő személyzet. A helyi termesztésű babból főzött törökös kávé viszont mindent kompenzált. Zamatos és finom.

Aztán útnak indultunk, hogy megvegyük az Ende-Denpassar repjegyet, majd egy túraszervezőt kezdtünk el keresni, aki már-már olyan mint maga a jeti, mindenki beszél róla, de pontosan még senki sem látta. Mi is csak nagy nehezen találtuk meg az irodáját. Pár hetes indonéz tapasztalatunk alapján ez valószínűleg azért lehet így, mert itt mindenki szeretne egy kis szelettel a turizmus tortájából. Na nem ezért bujkálnak, hanem mert az eladási folyamat itt nem feltétlenül üzlethez kötött. Általános, hogy valaki megszervez egy túrát, biztosítja a hátteret, aztán ismerősök és azok motoros ismerősei pedig próbálnak minél több kuncsaftot felhajtani, természetesen rátéve a vérmérséklettől függő százalékukat. Ezt megspórolva mi egyből az alapszervezőt szerettük volna megkeresni, hátha ő el tud látni pát jó tanáccsal és hasznos információval. Gyorsan kiderült azonban, hogy a férfi habár rettentően segítőkész, totál inkompetens.

A vulkánt holnaptól lehet megmászni. Mataram poros és unalmas egy hely, nincs sok mindent csinálni, így motorbérlésen gondolkodtunk, de ez sem olyan egyszerű. Mivel a turisták javarészt a tengerparti kisebb településeken szállnak meg, és ide csak véletlenül tévednek, itt viszonylag körülményes és drága a robogóbérlés. A piac mellett lehet, ott is dupla annyiért mint általában, ráadásul az idő is borús volt és egyébként sem voltunk abban biztosak, hogy meg akarjuk mászni azt a vulkánt. Tegnap este kicsit megingott korábbi tervünk: összeszámoltuk a napokat, a pénzünket, hozzáadtuk a rossz időt, valamint számoltunk a nagy adag bizonytalansági tényezővel is.

Az út közepén jártunk. A mait nem számítva húsz napunk volt még vissza. Ezalatt szerettünk volna elhajózni a komodói sárkányokhoz, végigbuszozni Floresz szigetén, onnan átjutni valahogy a bálnavadászok falujába. Majd vissza Floresz közepéig, onnan néhány óra repülőút Bali, ahol szintén jó lenne pár napot eltölteni. A délelőtt folyamán aztán úgy döntöttünk, hogy átköltözünk Senggigibe, a nyugati part turistafalujába, ott talán több mindent sikerül elintézni. A vulkántúráról pedig idő hiányában, fájó szívvel, de letettünk.

Két kisbusszal sikerült eljutni a kicsit több, mint tíz kilométerre lévő településre. Ezek a minibusznál is kisebb iránybuszok első látásra logikátlanul közlekednek a városban. Azt tudtuk, hogy nekünk egy sárga színűt kell leintenünk, ami majd elvisz a nagypiacig, ahol pedig meg kell keresni a Senggigibe tartó járatot. Általában ők találnak meg téged előbb. Vagy a sofőr, még mielőtt észrevennéd leinti a másik buszt, hogy helló haver itt van két utas, vidd már el őket ide vagy oda. Nagyon hatékony módszer. A legtöbb esetben a helyes címre juttatják el az ember, így nem érdemes aggódni, hátradőlve, karba tett kézzel kell figyelni a káoszt. Nem is volt gond. Fél óra múlva már szállást kerestünk.

Senggigi kis tengerparti település, szállások egymás hegyén-hátán, de a hangulat nagyon előszezoni. Ahogy sétáltunk végig az utcán, mindenki segíteni akart, legkevésbé sem önzetlenül: túra, motor, kiadó szoba, csecsebecse, fű, ebéd vagy vacsora. Fárasztó. A legjobb ilyenkor magunk elé meredve az utat bámulni és ütemes léptekkel az útikönyvből kinézett szállás irányába haladni, mert minden egyes mosoly vagy nem köszönöm is újabb kérdések sorát szabadíthatja a nyakunkba: Ha nem kell ez, akkor talán az, vagy ha nem ma, akkor talán holnap. Itt várlak barátom – búcsúznak, és már keresi is a szemük a következő prédát.

Szobát Sonja néni növényekkel sűrűn benőtt szállásán találtunk. Az idős hölgy elsőre nagyon szimpatikusnak tűnt, a szoba már nem annyira, de a környezet megtetszett s egyébként sem terveztünk sok időt a falak között tölteni. Néhány perc múlva aztán levette a jóságos nagymama álarcot és előbújt belőle is a farkas. Pont mikor elmondtuk neki, hogy érdekelne minket egy néhány napos hajós túra a komodói sárkányokhoz és az irodát keressük, ahol azt befoglalhatnánk. Megérezte a pénz szagát, s egyből telefonált is, hogy erre megvan az embere, üljünk csak le nyugodtan, mindjárt intézkedik. Ezt szerettük volna elkerülni, de lássuk mit ajánlanak. Az árakkal nagyjából tisztában voltunk, több programot is végigmértünk már Gilin.

Hamarosan meg is érkezett a közvetítő. Két program közül lehetett választani, de mindkettő alapjaiban ugyanazt kínálta. Lombok keleti partjáról indulunk, áthajózunk Sumbawa sziget felett érintve több korall zátonyt, szigetecskét, egy hajóépítő falut majd látogatás a sárkányoknál és a negyedik nap végén érjük el Flores szigetét. Három éjszakát töltünk majd a hajó fedélzetén. Holnapután indul. Végül meggyőzött a srác. Lealkudtunk az árat, kifizettük és már a következő két nap programjára koncentráltunk.

Dél után motort béreltünk és a sziget nyugati partja mentén kanyarogtunk fel északra. Az aszfaltcsíkról csodás látvány tárult a szemünk elé, balról a tenger, sárga homokos öblök füzére, hajók a parton, pálmafák, jobbról pedig dombokra felfutó rizsteraszok, sűrű erdők vagy kisebb települések. A nap nem tűzütt át a felhőkön, így minden egy kicsit fakó, de pont ideális az idő a motorozáshoz. Néhány tenger fölé nyúló gerincen áthurkol hajtűkanyarból csodás a kilátás, az aszfalt is szélesebb, teret engedve a szerintem életvitelszerűen itt tartkozkodó árusoknak. Ahogy megérkeztünk, egyből megélénkültek, de minket jobban lekötött a háttérben húzódó Gili szigetek látványa, mint egy beszáradt kókuszdió.

Az út egy darabig olyan, mintha tegnap készült volna, mintha nem is Indonéziában lennénk. Aztán egy település határában egyszer csak eltűnik a kerekek alól és valami nokedli szaggatóhoz hasonlatos fekete csík került a helyére. Mintha a falubelieket büntetnék vele. Bangsal településén megállás nélkül keresztülhajtottunk, tovább északra, eltérve a tengerparttól a szárazföld belseje felé kanyarodva. Rizsföldek minkét oldalon, a háttérben hegyek zöldellenek, megnyugtató a panoráma. Az út ismét jól motorozható, nem kellett egyfolytában a lyukakra koncentrálni. Kisebb falvakon keresztül robogtunk, majd jobbra fordultunk egy mellékútra és ismét kezdődött a sajtreszelő. Egy vízesés felé tartottunk. Sok kisebb házcsoportosulás, mellette mosolygó és integető gyerekek. Őszinte az érdeklődésük, szállnak a Hello Mister-ek, Hello Miss-ek és örömükben visonganak, mikor visszakiáltunk, integetünk vagy dudálunk. Futottak utánunk, kiabáltak, zajongtak.

Az út egy emelkedőben ért véget, ahol leparkoltuk a motorokat. Hamarosan megjelent egy férfi vagy tíz gyerekkel a nyomában, hogy üdvözöl minket és hogy ő azért van itt, hogy elkísérjen a vízeséshez. Nagyon kedves tőle, de zavaró volt, hogy nem lehettünk csak úgy egymagunk a természetben. Mutatta az utat, mikor merre lépjünk és hol forduljunk jobbra vagy balra a nagyjából egyértelműen kitaposott úton. Mondta, hogy ő tartja karban az utat, ami tíz perc könnyű sétával végigjárható. Átkeltünk egy gáton, kicsit mentünk a saras erdőben, majd füves rét, aztán egy kőfalhoz erősített fa tákolmányon keresztül jutunk a vízesés közelébe. Az ég barátságtalanul komor, a víztömeg tiszteletet parancsolóan dübörög lefele egy V alakú völgyből húsz métert zuhanva majd a folyó komótosan folytatja útját. Vízpárát hord a szél, s a becsapódás vájta tavacska partján állva az ember szemüvegét gyorsan ellepik a cseppek. Zavart, hogy nem lehettünk magunkban, hanem állt ott valaki, akiről nem tudtuk, vár cserébe valamit a szolgáltatásért vagy tényleg csak ez a dolga. Az embert megkeverik a rossz tapasztalatok és hajlamos az egyszerű jó szándékot is félreértelmezni. Kicsit feljebb, a gát környékén gyerekek fürödtek a barnás folyóvízben, meztelenül, fiúk, lányok vegyest. A motoroknál aztán megköszöntük kísérőnk fáradozást és elgurultunk. Utólag kicsit rágódtam a dolgon, kicsit nyomaszt is, talán illő lett volna neki adni valamit, ami nekünk semmi, nekik meg valami. Mégis ott az elv, hogy mi nem kértünk tőle semmit és ha ő ad az felénk szívesség. Ahogy én is útbaigazítok egy külföldit. Habár itt talán mások a kulturális szokások. Van még mit tanulni, úgy érzem.

Visszaúton megálltunk egy nagyobbacska település piacán, ahol vagy tíz, mesekönyvbe illő vénasszony árult halat, zöldséget, banánt és ananászt. Valamelyik mosolyog, valamelyik savanyú és furcsán néz. Mindenkire. Vettünk ananászt és vastagra sütött mogyorós cukros palacsintát és azokkal indulunk vissza a hol lyukacsos, hol forma 1-es minőségű aszfalton. Később megálltunk egy fabódénál, hogy egy másik öregasszonytól még néhány ananászt vegyünk. Vannak nyelvi nehézségek, de kézzel és ujjakkal megállapodtunk az árban, mikor feltűnt egy segítőkészséget imitáló srác. Arcán bamba vigyorral és a kialkudott háromezret ötnek fordítja angolra. A különbözet gondolom a fordító munkadíja. Az üzlet természetesen meghiúsult. Már sötétedett, mikor visszaértünk a szállásra. Letámasztottuk a motorokat és a pár száz méterre lévő kifőzdében megvacsoráztunk. A hal jól esett, a többi zöldség meg a csípős szószok is, de a rizs kezd sok lenni. Az elmúlt három hétben észrevétlenül megteltünk vele.