Március 26.
Már napfelkelte előtt nagy volt a tömeg a Pananjakan hegy oldalában felállított beton emelvényeken. Szinte vak sötétben indultunk a kilátópontra, ami a tegnap említett 25 helyett, csupán 3 kilométerre volt a szállástól. A terepjáró szerepét pedig ugyanaz a busz töltötte be, amivel este feljöttünk. Az egészet betudtuk kötelező lehúzásnak, ami a csomag része és megpróbáltunk örülni annak, hogy nem kell a sötétben dideregve sétálni. Alig tíz percig kanyargott a kocsikaraván, több hotelből is szállították az embereket a napfelkeltére, majd hirtelen véget ért az út, a parkolóból pedig már gyalogosan kellett továbbmenni. Egyenesen, aztán fel a lépcsőkön. Kövessétek a fejlámpák fényét – integettek a sofőrök, akiknek semmi kedvük nem volt ebben a hidegben kiszállni a fűtött járműből. Csillagok alig pislákoltak, az eget, a földet szürke por borította, így alig láttunk valamit. Se az utat, se az előttünk kapaszkodók fényeit, így az egyik fordulóban elvétettük a kiépített lépcsősort és állatok taposta ösvényen folytattuk a mászást. Persze zsákutcába futottunk. A kaldera peremén elfogyott az út, alattunk a mélység, felettük meredek köves, bozótos terület. A parkolóban állóknak hamarosan feltűnt főáramtól levált kis világító pontokból álló csapatunk s vad fénykardozásba, kiabálásba kezdtek, forduljunk vissza, mert az ott még veszélyes is lehet. Végül rátaláltunk a helyes csapásra és a sok réteg ruha alatt kimelegedve negyed óra múlva már fent is álltunk a kilátóponton.
Két betonemelvény, az egyik tetejére könnyűszerrel fel tudtunk kapaszkodni, de rájöttünk nem érdemes ott ácsorogni, mert a legtöbb helyre már letámasztották a fotóállványokat. Inkább közvetlenül a kaldera peremén vártuk, hogy világosodni kezdjen az ég alja. Egész hideg volt, megint elkélt a kabát és a pulóver is. Vagy ötvenen várták, hogy a vulkánokkal teletűzdelt táj kibontakozzon a szürkeségből. A látvány egészen különleges. Brahma, a hindu teremtő istenség nevéből eredetezhető Bromo négy másik társával együtt ült alattunk a 800 ezer éves múltra visszatekintő Tengger kaldera által körbezárt síkon, a Homoktenger-en. Ezek a szinte egymásból kinövő rétegvulkánok az elmúlt pár ezer évben keletkeztek. Közülük is a Bromo a legelevenebb. 2329 méteres tetejére a kevésbé aktív időszakokban, akár fel is mászhatunk. Hosszú lépcsősor vezet a nem különösebben impozáns, lerobbant tetejű vulkán peremére, ahová nem csak a turisták, hanem egy különleges, hindu ünnepség részeként a helybéliek is felkapaszkodnak. Ezen a hajnalon azonban életveszélyes lett volna a közelébe merészkedni, hiszen izzó lávagolyók mellett öklömnyi kövek röpködtek ki belőle.
2010 novemberének végén intenzív földmozgások jelezték előre a vulkán életre keltét. A pár nappal később feltörő hamu 700 méter magas oszlopként emelkedett fel az égbe. A kitörések aztán a következő év elején is folytatódtak. Olyan intenzitással, hogy a regionális vulkanológiai központ figyelmeztetést adott ki, miszerint a háztetőkön felhalmozódó finom por súlya alatt azok akár be is szakadhatnak.
Lassan világosodott az ég alja, s az izgatott tömeg várta, hogy meleg fényár vonja be az előttünk elterülő holdbélien szürke tájat. A mai reggelen azonban ez elmaradt. Újabb robajt követően vastag poroszlop lökődött felfele, s minden drámát nélkülözve, szinte észrevétlenül csúszott át a hajnal reggelbe. Már mindenki összepakolta az állványát, mikor a nap erőre kapott és kicsit áttörte a szürkeséget. Magunkra maradunk Kelet-Jáva legturistásabb pontján. A kilátópontra felvezető ösvény kezdeténél nyolc után már gyér volt a forgalom. Néhány helyi még megfogyatkozott lelkesedéssel ajánlgatta ugyan kisméretű lovát, hogy azon tegyük meg a visszautat, többségük már a kaldera peremén a tűz körül ücsörgött és a hajnali hidegből próbált feloldódni egy bögre forró kávét kortyolgatva. Többen szegfűszeges cigarettát szívva bámulták a vulkánt, amint az negyedóránként újabb fekete gomolyagot lökött ki magából. Szívesen vették az idegenek társaságát. Hellyel kínáltak, kávét hoztak és tíz percre csatlakozhattunk a helyiek csendes, fél szavakkal egymást ugrató, fűszeres dohányfüsttel keveredett reggeli pihenéséhez.
A kilátóponttól a poros kocsiút kacskaringózva ereszkedett le Cemoro Lawangba. A parányi település színesre festett házaival, veteményeseivel és a hegyről lenyúló legelőivel akár egy alpesi település látszatát is kelthetné, ha nem borítana mindent vastagon a hamu. Az itt élők látszólag jól alkalmazkodtak a körülményekhez. Többen a ház előtt ültek és tévéként bámulták a vulkánt, hallgatták a robajokat. Volt aki kapált, a szállás előtt pedig motoros srácok ajánlgatták, hogy néhány dollárért cserébe olyan közel visznek a Bromohoz, ahol már nem csak hamu, de forró kövek is hullanak. A szomszéd telken egy gyerek pedig biztonságos focit játszott: egy pár méteres madzaghoz erősített labdát rugdosott. Gyorsan megtanulta, hogy ha most legurul a labda a szakadékba, pár hétig nem lesz még biztonságos utána másznia. Az úttól nem messze, az egyik kiskert végében rőzsét cipelő asszonyt pillantottam meg. Éppen kisütött a nap és komor gomolyag emelkedett fel a vulkánból. Rámosolyogtam, majd exponáltam. Sikerült a másodperc tört részébe sűrítenem a mai reggelt.
Már indulásra készen álltunk, mire kicserélték a gázt és lett meleg víz. A következő turnusnak, mert csapatunk a vulkán újabb durranásának vezényszavára beszállt a kisbuszba és útnak indult. Alig tettünk meg pár száz métert, mint kora téli estéken a szürke égből a hó, elkezdett hullani a hamu. Olyan sűrűn, hogy egy idő után a vezetőnek be kellett kapcsolnia az ablaktörlőt, mert az zavarta a kilátásban.
Lefelé menet egyre kellemesebbé vált a klíma és ahogy távolodtunk a Bromotól úgy vékonyodott a minden beborító vulkáni por. Két óra kanyargás után érkeztünk meg a probolinggoi elosztópontra, ahol a másfél órás várakozás alatt vagy tucatszor elhangzott a Ne aggódjatok, mindjárt indulunk! mondat. Eleinte hittünk nekik, majd a környéken csavarogva próbáltuk elütni az időt. Ami nem volt túl izgalmas, leszámítva talán a cégérén magát mosolygós gyerekfejjel reklámozó Metallica fotóstúdió. A szomszéd piacon egy kedves nénitől vettünk két adag nasi campurt, rizses minden belét, a boltban pedig hideg innivalót majd a társaság cserélődő tagjaival ültünk le beszélgetni. Merre jártak, mit tapasztaltak. Néhányan a Kawah Ijen felől jöttek, s egyből arra figyelmeztettek, hogy vigyázzunk az ottani szállásadókkal, mert belépőjegy és fotójegy apropóján szemtelenül lehúzzák a gyanútlan utazót.
Aztán végre elindultunk, de alig tettünk meg pár kilométert ismét fékezett a busz és bekanyarodtunk egy újabb turistás, fűszertelen étterembe. Valahogy előre sejteni lehetett, hogy ez lesz, így most már rutinosan fogtuk a még meleg, előre csomagolt nasi campurunkat és lesétáltunk a házak takarásában, alig ötven méternyire fekvő tengerpartra, ahol egy lépcsőn ülve fogyasztottunk el a néni főztjét. Az ég elég borondós, a homokra kivontatva több színes vitorlájú csónak hevert. Két kislány jött oda ismerkedni, miközben mi alkarközépig zsírosan matattunk a műanyag ételtartóban. Később a főút túloldalán elszórt szemétben kotorászó makákócsapat figyeltét próbáltuk pár darab keksszel magunkra vonni. Több kevesebb sikerrel, s mielőtt unalomba fulladt volna a várakozás a semmiből feltűnt egy jégkrémárus. Motoron érkezett, aminek a hátuljára kis méretű, jéggel teli ládát erősítettek és melynek előttünk ismeretlen részéből figyelemfelkeltő-fülsértő zene ordított. Persze négyen is vásároltunk tőle, miközben azon morfondíroztunk, hogy vajon napi hány pálcikával kell neki eladnia ezen a félreesőnek tűnő helyen, hogy megérje fel s alá motorozgatnia, cigire és még napi betevőre is fussa.
Rövid buszozás után elhagytuk a sziget északi tengerpartját és a szárazföld belseje felé fordultunk. A térképet tanulmányozva úgy tűnt, nincsen már messze a kávéültetvény, ahol a következő éjszakát töltjük. Az út egyre keskenyedett, a forgalom is gyérült, a kátyúk egyre szaporodtak, míg végül teljesen elfogyott az aszfalt és bazaltsóderes úton araszoltunk előre. A növényvilág első látásra zavarba ejtő volt, a fenyők között banán nőtt, a pálmák alatt pedig kávécserjék borították a földet. Hamarosan felértünk a jóval ezer méter fölötti magasságon található Ijen-fennsíkra. Az azon található húsz kilométernél is nagyobb átmérőjű megkopott falú kaldera fiatal rétegvulkánok sorát öleli magába. Ezek egyike a Kawah Ijen. Kürtője rejti a világ legnagyobb, savval teli tavát, melynek partján középkori eszközökkel ként bányásznak.
Útközben több ellenőrzőpontnál is megállítottak minket, így csak naplemente után érkeztünk a kávéültetvényre, ahol az éjszakát töltöttük. A kevésbé szimpatikus új sofőr, akinek kegyeire a probolinggoi elosztóhelyen bíztak minket gyorsan kiosztotta a szobákat, aztán pillanatok alatt beleolvad a környezetbe. Ráadásul a szállásadók sem voltak túlságosan kedvesek, s habár a programban szerepelt a kávéültetvény megtekintése is, ez most elmaradt. Mikor ezt szóvá tettem, csak intettek, hogy nyugodtan sétáljak körbe, aztán már zárult is be a kör és ismét egymással beszélgetett a pult mögött tömörülő négy alkalmazott. A helyi szüretelésű kávé, amiből a késői óra ellenére két csészével is ittunk, azonban nagyon finom volt. Kortyolgatás közben az utastársakkal beszélgettünk. Volt a belga pár, ők már Yogya óta velünk utaztak, három holland, egy amerikai és két spanyol.
Késő este, az időcsapdából egy pillanatra előkerülő sofőr közölte, azaz inkább csak elmondta valakinek és hozzánk is eljutott az információ, hogy reggel mikor indulunk a vulkánhoz valamint, hogy a programban szereplő 11 óra helyett már 9-kor lejövünk a hegyről. Ez utóbbi nagyon nem tetszett, nem akartunk rohanni és ennek hangot is adtam. Mikor mutattam az yogyakartai irodából kapott programot a szálló alkalmazásában álló egyik szervezőnek, azzal, hogy mi erre fizetünk be és szeretnénk több időt tölteni a bánya környékén, ő egyszerűen kivette a kezemből a brossurát, s széles mosollyal az arcán tollal 11-ről 9-re módosította az ott szereplő időpontot. Majd visszaadta és közölte, hogy időközben megváltozott a program.
És nem értette, hogy nekem ezzel mi a bajom. Szomorú tapasztalat, hogy miután befizettünk egy szervezett túrára, már nem érdekelt senkit, hogy elégedettek vagyunk-e annak megvalósításával vagy sem. A pénzt átadtuk, részükről a munka oroszlánrésze letudva. Hagyjuk őket, mert pihennének. Sajnos sokan csak addig a pillanatig kedvesek és hozzák le még a csillagokat is az égről, míg ki nem nyílik valakinek a pénztárcája. Ezt most megtanultuk. Viszont volt meleg víz, így tisztán és átmelegedve bújhattunk ágyba. Aztán hanyatt fekve azon töprengtünk mit keres a plafonon az a tenyérnyi piros nyíl. Elalvás előtt jöttünk rá, hogy a hithű muzulmánoknak jelzi a nagyjából nyugati, azaz Mekka felé mutató irányt.