Március 30.

Tegnap este, bámulva bele a csöpörgő esőbe úgy döntöttünk, hogy ma reggel továbbállunk. A nap most sütött, az idő szépnek ígérkezett, a környéken azonban senki nem tudta megmondani, hogy a reggeli menetrend szerinti hajó vajon nyolckor vagy fél kilenckor indul. Nem akartuk lekésni, mert fél nap múlva ment a következő, így gyorsan reggeliztünk és lépteinket megkettőzve siettünk a kikötőbe. Már egész korán öszvérek vontatta kordék cirkáltak a szigeten, vadászva az első kuncsaftra. Ugyanis mindhárom a Gili-ről ki vannak tiltva a motoros járművek, csak biciklivel, gyalog vagy kordéval, azaz cidomoval lehet közlekedni a szigeteken. Air nem nagyobb egy falunál, keresztbe-hosszába alig másfél kilométer, így negyed óra alatt a mólónál voltunk. Még nyolc sem volt, a jegypénztárban ülő férfi pedig intett, hogy üljünk le, vagy fél óra míg indul a hajó. Negyed kilenc körül feltűnt a két spanyol srác is, pedig össze sem beszéltünk. Csak röhögtünk, amikor megláttuk egymást.

Fél kilenckor már nagyban ment a pakolás, a hajó közepére megint rengeteg holmit halmoztak fel, dobozokat, üres hordókat, erre jöttek a hátizsákok, oldalt a padokon pedig a fizető utasok. Szerencsére alig tíz perc alatt átérünk Lombokra, ahol a parton már tülekedtek a beszervezők. Alig lehetett tőlük leszállni a hajóról, már vitték volna az ember csomagját, jött a Helló barátom hová mész, kérdésáradat. Nagyon bosszantó volt az egész. Miközben az ember botladozik a part menti köveken, hárman nyaggatják, hogy menjen vele, majd ő elviszi Mataramba, Senggigibe vagy a sziget bármely pontjára. Mint legyek a frissen partra dobott hal körül. Barátságtalan, minden empátiát nélkülöző arckifejezést öltöttünk magunkra és szapora tempóban a buszparkoló felé vettük az irányt. A legelvetemültebbek még útközben sem hagytak nyugton.

S mikor már azt hitük vége, a parkolóban az egész kezdődött elölről. Egy sofőr srácnak sikerült meggyőznie négyünket, hogy ennyiért meg ennyiért elvisz Mataramba, a sziget központjába. Indulunk is azonnal, de fizessünk előre, mert kell a pénz benzinre. Fizettem, nem tudom miért, nem kellett volna. Talán csak mielőbb ki akartam kerülni ebből a helyzetből. Aztán beülünk és mind a jó gyerekek vártuk, hogy elinduljunk. Izzadtunk, hosszú percekig nem történt semmi, majd karkötőárusok tűntek fel és elkezdtek benyúlkálni az ablakon, szinte bele az ember szájába. Ahogy elfordultunk, egyből a mellettünk lévő hátizsákok körül kezdtek tapogatózni. Mikor ezt észrevettük, azzal kezdtek el takarózni, hogy csak a naptejből akartak kérni, mert félnek leégnek. Meleg lesz ma.

Ezzel be is telt a pohár. Már negyed órája vártuk az indulást, így elkezdtem érdeklődni, mi is a helyzet, megjött-e a benzin, mikor megyünk. Ekkor közlik, hogy a sofőr és a haverjai elmentek kávézni. Gyorsan összeállt a kép, arra kellett a pénzünk és majd indulunk, ha indulunk. Ezt látva úgy döntöttünk, hogy inkább mégsem vesszük igénybe a szolgáltatást és megpróbálkoztam a lehetetlennel: visszakérni a viteldíjat.

Elpanaszoltam bajunkat a busz mellett lődörgő srácnak, aki persze egyből feltette a karcosra hallgatott: Várj még egy kicsit barátom, mindjárt indulunk lemezt. Erre én mosolyogva közöltem vele, hogy inkább gyalog mennénk és hogy kérném vissza a pénzt. Persze nem tudott segíteni, mert hiába ő szervezett be, azért már nem ő a felelős, nincs nála. Itt kezdődött a vita, mindkét fél részéről rész röpködtek a verbális pofonok és műveltebb társaságban kevéssé vállalható fordulatok, azonban végül mégiscsak visszakerült zsebünkbe a pénz. Közben persze elmondott mindennek, hogy ő még nem találkozott ilyen turistával (minket persze már kikupált az élet), mert eddig mindenki meg volt elégedve vele, ment a nagy légvárépítés. Neki egyébként sincsen szüksége a koszos pénzünkre, mert van neki elég és hogy az ilyen ember, mint én minek is jön ide. Az indulat hevében aztán mindenki váltott a saját nyelvére, s heves kézmozdulatok és szorosabb családi kötelékek felemlegetésével küldtük el egymást melegebb éghajlatra. Eközben a sofőr kihajigálta csomagunkat a kocsiból amivel rendezettnek tekintettük a vitát. Felkaptuk a zsákokat, majd hangosan beszóltam a kisbuszban ülő néhány dermedt utasnak, hogy ilyen társasággal én nem utaznék és átkozódva elviharoztunk. Öt lépést sem tettünk meg, máris jött valaki, hogy elvisz Mataramba, olcsóbban, mint bárki. De elhajtottuk. Szabadulni akartunk ebből a fojtogató helyzetből.

Alig öt perc alatt beértünk Bangsal-ba, ahol a helyiek készségesen megmutatták hol lehet leinteni a matarami kisbuszt. Gondolom nem mi voltunk az első feldúlt turistapár, akik otthagyták a kikötő környéki pénzvadász kalózokat. Egy árnyékos lépcsőre mutattak, hogy oda üljünk le. Hamarosan jön a busz, ne aggódjunk, majd szólnak melyik az. A bank elé telepedtünk le, ahol a mellettünk pihenő biztonsági őr kedvesen mesélt a környékről, hogy melyik vízesést érdemes megnézni, hol vannak a szép helyek és milyenek a vulkánok. Felüdülés volt olyan emberrel beszélgetni, aki csak az angolt szerette volna gyakorolni, netán a külföldire kíváncsi és nem említett barátokat, akik elvinnének a városba vagy eladnának nekünk valamit.

A kisbusz teli volt kendős vénasszonyokkal, nyomorogtak, mint ropik a zacskóban. A sofőr mellett ketten, tőlünk balra a testes középkorú buszsegéd, jobbra egy hasonló méretű utas, mögöttünk pedig hat asszonyság két sorban. És természetesen végtelen számú piacos táska, zacskó, plusz egy műanyag lavór. Ide szálltunk be. Ismét keresztülhajtottunk a majmos erdőn, majd több házcsoportnál is megálltunk és úgy tűnt, hogy habár teli vagyunk, a segéd még midig be tudott préselni valakit egy fél ülőhelynek tűnő résbe.

Mataramban viszonylag gyorsan találtunk szobát, s míg kitakarították, elmentünk sétálni. Mint Lombok legfőbb települése, ebben a négyszázezres városban összpontosul a gazdasági erő. Van plázája, nyugati típusú élelmiszerbolttal, megannyi autó és motoros valamint rengeteg ember. Találtunk egy szimpatikus kifőzdét, megebédeltünk majd a szállásra visszatérve találkoztunk annak simulékony vezetőjével, akinek a Helló barátom után az első kérdése az volt, mi a tervünk holnapra, merre szeretnénk kirándulni. Természetesen volt tervünk, de kíváncsian vártuk mivel hozakodik elő. Ahogy aztán kimondtam, hogy a Rinjani vulkánra szeretnénk felmászni, már láttam is a szemében azt a mással össze nem téveszthető csillogást és már nyílt is a szája, hogy van neki egy nagyon megbízható barátja, aki nemcsak profi, de úgy ismeri a hegyeket, mint a tenyerét és óriási szerencsénkre ma délután éppen erre fog járni. Szinte varázsütésre, mintha csak a szomszéd épületből sétált volna át, meg is érkezett az emlegetett, lelkes fiatalember, aki aztán ugyanazokat a prospektusokat, fénymásolatokat mutogatta, ugyanazokat a programokat kínálta, mint mindenki más Gili-n. Azaz ő nem vezető, csak egy továbbárusító, így hiába is szerettünk volna tőle részletes, esetleg hasznos információt megtudni a Rinjani túráról, csak a leírásokat mutogatta, amihez semmi érdemlegeset nem tudott hozzátenni.

Úgy terveztük, hogy nem egy csoporthoz csatlakozva másszuk meg a háromezres vulkánt, hanem fogadunk egy vezető és saját tempóban jutunk fel a csúcsra. Ez így olcsóbbnak és kevésbé kötöttnek tűnt. Persze ő egyből próbált lebeszélni róla, mert az úgy veszélyes, múltkor is eltévedt valaki, az nem jó, neki azonban ott vannak azok a szépen megtervezett programjai és ha most befizetünk, akkor bizton számíthatunk kedvezményre. Gondolkodunk rajta, zártuk le az értelmetlen mosolygásba torkolló termékismertetőt. Fél óra múlva a szállásadó kopogott az ajtónkon, hogy a barátja keres, mert lenne számunkra egy visszautasíthatatlan ajánlata. Én meg éppen zuhanyoztam volna, ami nagyban rontotta a szervező esélyeit. Aznap még kétszer jött vissza folyamatosan csökkentve az árat, de nem sikerült megállapodnunk. Talán még élénken élt bennünk a délelőtti lehúzás élménye és idegenkedtünk bármilyen beszervezőtől.

A délután folyamán az Indonéz utazás második felét tervezgettük. Repjegyet néztünk és a vulkán túra felől érdeklődünk más irodáknál. Viszonylag kevés sikerrel ezért úgy döntöttünk, hogy kezünkbe vesszük a szervezést. Holnap elutazunk a Rinjani lábához és meglátjuk mi lesz. Egyébként is csak holnaputántól nyitják meg a túraútvonalakat, akkor kezdődik a szezon. Az előkészületek jegyében bevásárolunk. Vettünk halat, tésztát, kekszet és egyéb száraz élelmiszereket, hogy majd a piacon kipótoljuk azt gyümölcsökkel meg zöldségekkel. Holnap utazás, holnapután mászás. Legalábbis ez volt a terv.