Az átkelés rendben zajlott, a tegnapihoz képest mintha futószallagon húztak volna át a határokon és hamarosan már Johor Bahru egyik pályaudvarán vadásztunk taxira, ami kivisz majd a reptérre. Egy turbános intett le, hogy kövessük: mentünk utána.

Megnyugtat, hogy óra alapján fogunk fizetni, így most nem is tudott fix összeget mondani. Reméltem, hogy ki fog jönni 100 ringitből, mert csak annyi volt a tárcámban. Pár perc hallgatás után a sofőr a szokásos hova utaztok kérdéssel nyitotta meg a hosszú autózást. Senai reptere 30-40 kilométerre van a várostól, de akadt beszédtéma. A sofőr harmadgenerációs indiai és főleg Szingapúrról beszélgettünk. A város szerinte is csak egy hatalmas, túlárazott bevásárlóközpont. Ahová a jobb fizetés reményében rengetegen járnak át a szemszédos Malajziából. S habár ott dolgoznak, itt bérelnek lakást, mert sokkal olcsóbb. Sokuk napi rutinja a következő: 4-kor kelnek, majd két óra utazás, nyolc óra munka és két óra haza. Alvás és indul a kerék előlről. Munkából késni nem érdemes, mert egy figyelmeztetés után kirugják az embert. És egy szingapúri állásnak nagy az ázsiója. Ezért sokan, akár öltönyösök is bevállalják, hogy a városban, közterületen: aluljárókban vagy parkokban alszanak. Ezt megelégelve a helyi hatóságok mostanában olyan vízumot kezdtek kiadni, amivel minden nap el kell hagyni a várost. Ettől kezdve a határ maláj oldalának hatalmas épületében pihennek éjjel az eddig padon alvók. Reggel fogmosás és irány vissza a munkahelyre.

Irány a sziget

A világ harmadik legnagyobb szigetének felső harmada tartozik Malajziához. Sarawak (ide ékelődik be Brunei) és Sabah tartományok osztoznak rajta (a déli kétharmad indonéz terület). Másfél órás repülés után landoltunk az előbbi központjában, a 600 ezres Kuchingban. Kocsit béreltünk és nekivágtunk. Otthon valahogy nem így képzeltem el Borneót. Áldozatául estem természetfilmeken nevelődőtt képzeletemnek: veszélyes állatoktól hemzsegő, áthatolhatatlan dzsungelt vártam, ahol még fejvadászok élnek, majmok az indákon és ahol minden lépést meg kell fontolni, mert ki tudja mi les ránk a kikövezett ösvényről letérve. Ezzel szemben hatalmas épületek, utak spagettihálózata, kígyózó autók sora fogadott. Fél órának kellett eltelnie, míg kikeveredtünk Kuching vonzáskörzetéből és friss, zöld táj vett körbe.

A Santubong-félszigetre tartottunk, ahol a hegyek, az esőerdő és a tenger találkozik. Ünnep és nyári szezon lévén nem volt könnyű szállást találni, de miután minden eshetőséget számba vettünk beköltöztünk egy lombkoronaszinten lévő házba.

A FÁK KÖZÖTT

Sok lépcső vitt fel a földtől 6-7 méterre lévő házikóba: csempézett fürdő, kis konyha, egy nagy szoba, előtte pedig két erkély. Egy kisebb, amiről falépcső vezetett le egy nagyobb, háromszög alakú platformra.

Szemben, a fák között a Dél-kínai-tengerre nyílt kilátás. Mindez egy olyan sűrű dzsungelben, ahová fél 6 után már kevéssé szűrődik be a fény, állatok pedig nem csak a szóbeszédben éltek: majmok ugráltak a fákon, gekkók kergették a plafonon a fáradt legyeket, varánusz úszott a mangróvecserjék alatt, pillangók keringtek a bokrok körül, gyíkok napoztak a járdán, mókusok szakadgáltak az ágakon és kígyók bújtak meg a levelek között. S ez nem egy brossúrából idemásolt reklámszöveg. Ezekkel az állatokkal mind találkoztunk a szálláson eltöltött négy nap folyamán.