március 12.

Tegnap délután kettőkor átadtuk a lakást és a maradék holminkat becipeltük a nyelviskolába, ahol a következő két hónapban megőrzik azt. Addigra kiderül, melyik iskolába közvetítenek ki minket legközelebb és majd ott bérelünk újra valamit. Hatalmas ez a város, mindenképpen érdemes a munkahely közelében lakni, ha nem tervezi az ember, hogy a nap hatodát tömegközlekedéssel tölti.

Két napja már gyakorlatilag bepakoltunk, a lakás ismét lélektelen hotelszobává alakult át, ahol az ember alszik még egy éjszakát, majd reggel leadja a recepción a kulcsokat és továbbáll. A tegnapi volt az utolsó éjszakánk ezen a környéken, s kellőképpen szerettünk volna búcsút venni az utcától, ahol majd egy évig ettünk és vásároltunk, ahol a csirkés bácsival, a som tam-os nénivel és a gyümölcsössel már köszönő viszonyban voltunk.

Az egyik utcabéli garázsban nemrég nyílt egy kifőzde, ott kezdtünk helyi keverésű gyógynövényes szesszel, majd vacsora és még néhány feles. Aztán sörök, amit egy motoros taxis hozott és húsos zöldséges, csípős saláta, miközben egyre gyakrabban kellett koccintani. Hazafelé menet még beinvitált a som tam-os néni. Söröztek és sült garnélát ettek, visszautasíthatatlan volt az ajánlat. Csak másnap jutott eszembe, hogy nem sokkal az után távoztunk, hogy leestem az egyik repedt műanyag székről.

Szerencsére már mindent összekészítettünk, így csak az maradt, amire már végképp nem volt szükségünk. Mint az az üveg sör, amit nagy meglepetésünkre reggel a hűtőben találtunk. Megettünk egy egész dinnyét, úsztunk még egyet a tetőmedencében, szaunáztunk, de a nyomás a fejben nem akart enyhülni, így fél háromkor némi teherrel a hátunkon és tompa súllyal a halánték környékén léptünk ki a kora délutáni bangkoki forróságba, búcsút intve a toronyháznak, ahol az elmúlt tíz hónapban éltünk. És hagytuk, hogy elinduljon a nyári szüneti kaland.

Este hatkor indult a gép, s a világ darabkái ismét kezdtek összeállni értelmezhető egésszé. Pénzváltás, becsekkolás, őgyelgés a vámmentes boltok polcai között. Aztán felszállás, repülés, majd nyolckor körül pillantottuk meg alattunk a villanyfény pókhálóval beszőtt, magasból komoly metropolisznak tűnő Medan-t, a Szumátra észak-keleti részén fekvő kétmilliós nagyvárost. Reptere egyszerű, a csomagokat nemes egyszerűséggel egy ipari futószalag csík szállította be a váróba, ahol az arról lehulló pakkokat egy munkás embernyi piramisba halmozta. Ott lehetett válogatni.

Odakint sötét volt, a levegő kellemesen langyos, így útikönyvvel a kézben gyalogosan indultunk el a nem túl messze fekvő szállás-negyed irányába. Az első taxisokkal még szóba elegyedtünk, tudakoltjuk az árakat, aztán intettünk nekik, hogy inkább besétálunk. Az utak teli vannak olyan érdekes nevű, három vagy négy kerekű szállító járművekkel, a mint a bemo (minibusz), a becsak (riksa), vagy az erősen foltozott kisbusz. Többen csapódtak hozzánk vagy lassítottak mellettünk, hogy majd elvisznek, de mi próbáltunk határozottan haladni előre. Remélve persze, hogy nagyjából a helyes irányba, a cél felé tartunk. Egy srác hosszú perceken követett, hogy adjunk neki 10.000 rúpiát iskolára – a lemez ismerős. Kicsit hallgattuk, aztán magától lekopott. Talán jön még este újabb járat. Az egyik kereszteződésben végül megtudakoltuk a helyes irányt és megszaporáztuk a lépteinket. Jó lenne már elnyúlni valahol és zuhanyozni majd az első belemerítős vacsora után aludni egy jót. Sokan integetnek, főleg gyerekek, de felnőttek is, hogy Hello Mister, Hello Miss. Honnan jöttetek, mi a nevetek, hová mentek? Kedvesek és mosolygósak az emberek. Az utca zsúfolt, minden poros és szemetes.

Végre megtaláltuk a szállás utcáját, de az vagy megszűnt vagy elköltözött, mivel csak riadt szemek villogtak kifele a sötét ablakokon, mikor megnyikorgattuk a kaput, így fáradtan és kicsit csüggedten tovább keresgettünk. Végül a harmadik helyen lett szabad szoba. Mint egyszerű büfék laminált étlapját, végignéztük a kínálatot és kivettük a legdrágább, mégis leglehangolóbb lyukat 120 ezer rúpiáért (kb. 14 USD). A szoba ugyan légkondis, de ablaktalan és levegőtlen, a fürdő taknyos és hosszú percekig töprengünk az ágyon ülve, hogy mit neveznek ezen a szobán Executive-nak. De mindezt betudtuk a kötelező keserű pirulának, amit mindig le kell nyelni, kisebb vagy nagyobb dózisban, ha új helyre érkezik az ember. Azaz a kaland része. Egyébként is innen csak felfelé lehet menni. És igazából fáradtak is voltunk lázadozni. Mivel felfedező hangulatunk elillant csak a szomszéd helyre ültünk be enni egy külföldi ízlésre alakított nasi goreng-et (csirkés rizst). Sokat kellett várni. Közben megdöbbenve néztük a Japán földrengésről sugárzott képeket a tv-ben. Szemben velünk a nagy mecset, a szállás utcájával párhuzamosan egy főút, néhány szimpatikusabb szobát rejtő hostellel. Majd legközelebb, ott szállunk meg. Persze ha lesz olyan.

A nagymecsettel átellenben egy neoncsövekkel telifuttatott bevásárlóközpont, oldalában egy McDonalds gyorsétterem világít. Előtte, az út mentén hatalmas tábla hirdeti: 100% Halal – azaz disznóhús még az épület közelében sem járt soha. Muszlim ország lévén ez sokaknak fontos. Nekünk meg vicces a véletlen szóegyezés. Odébb egy puccosnak kinéző hotel, mellette nagy fedett kifőzdék. Ami egyből feltűnt, hogy minden második aknafedél hiányzik. Nehéz így nézelődni, inkább a lába elé figyel az ember, nehogy beleessen abba a szennyes csatornalébe.

A város poros, zajos, nem ragad magával és nem nyűgöz le, inkább visszamentünk a szobába és vártuk a holnapot. Amikor az első dolgunk az lesz, hogy továbbállunk. Habár sok esélyt nem is adtunk a helynek, nem merültünk bele, de az első benyomások után kezdtük megérteni, miért is nevezi a Lonely Planet egyik fanyar humorú szerzője ezt a várost a világ segglyukának.