március 14.

A Bahorok folyó partján fekvő Bukit Lawang-ot elsősorban a helyi vörös főemlősökre, az orangutánokra épült turistaipar tartja mozgásban. Hozzávetőleg ötezer példányuk él a Gunung Leuser Nemzeti Park részét képező környékbeli dzsungelben. Talán ezért hozták itt létre 1973-ben az orangután rehabilitációs centrumot, melynek fő célkitűzése a vadászat, kereskedés és erdőirtás miatt csökkenő egyedszámú populáció védelme volt. A megnyitás óta több mint 200 állatot engedtek szabadon, melyek többsége félig elvadulva él a közelben. Ezekkel szerettünk volna a mai vagy a következő nap folyamán közelebbi kapcsolatba kerülni.

Sinar már jóval a megbeszélt időpont előtt megérkezett, így a rántotta és a kávé fölött nem sok időnk maradt a reggeli fényekben úszó folyóvölgy lusta bámulására. Tegnap este úgy döntöttünk, hogy két zsákot viszünk magunkkal. Egy kicsit és egy nagyot. A két napra szánt felszerelés ment a nagyba, ennek java részét a két hálózsák töltötte ki. Úgy határoztunk, inkább cipeljük, mert hosszú túra után fázni a legrosszabb és jártunk már úgy, hogy azt hittük meleg lesz, aztán mégsem lett. Került még bele váltásruha, vésztartaléknak pedig némi keksz és édesség. Sinartól kaptuk kölcsön a kis zsákot, abba ment a víz. Hamarosan megérkezett a csapat harmadik tagja, egy korunkbeli német srác, meg a segédvezető és így öten vetettük be magunkat a szállás mögött kezdődő erdőbe.

Gumifa ültetvény fái között vezetett az ösvény, egy nő éppen a fákat csapolta éles, piszkavashoz hasonló szerszámával. A bemetszésekből egy félbevágott kókuszdióba csöpög a büdös nyersgumi, ami a levegőn megszilárdul. Ezt bizonyos időnként időközönként összegyűjtik és leadják. Az ültetvény alja tiszta volt, a fák fiatalok, vékonyak. Megtudtuk, hogy az állami ültetvényeken meghatározzák, havi hány centit lehet vágni a kérgen, míg a magánkézben levőkre ilyen szabály nem vonatkozik. Így ott korábban kezdik és gyakrabban csapolják a fák nedvét, aminek következtében azok hamar kimerülnek. Sinar több növényre is felhívja a figyelmünket útközben, mondja mihez nem szabad nyúlni – mert a csalánhoz hasonlóan levelének az egyik fele erősen mérgező, míg a másik ártalmatlan – és mi az ami orvosság vagy fűszer. Mint például a szegfűszeg bokor, mely hirtelen forralt bor s karácsony illattal töltötte meg a levegőt.

Éles váltás átlépni a telepítettből az őserdőbe. A növényzet hirtelen körülölelt, a fény mintha több réteg sötétzöld posztón szűrődött volna be, kellett pár másodperc, míg szemünk megszokta a hirtelen jött félhomályt. Vezetőnk intett, hogy álljunk meg, előre megy megnézni, mászkálnak-e erre erdei emberek – azaz orang utan-ok, ahogy az indonézek hívják őket. Előttünk, a sötét földet borító leveleken és gallyakon kis barna hangyák vonultak végtelen sorban, hatos-tízes oszlopban. Mellettük néhány lombkorona-rendszeren átbúvó fénypötty, odébb bokrok, fülledt pára és a dzsungel számunkra szokatlan hangjai.

Fél óra múlva találkoztunk az első két orangutánnal. Anya és gyermeke. Eltérően a többi emberféle majmoktól ők nem családokban élnek, a nőstény kölykével vándorol, a hímekkel pedig csak utódnemzés céljából találkoznak – mesélte Sinar, miközben az egyik fa törzsénél bogarászó felnőttet fotóztuk. Egykoron sok élt belőlük Ázsia sűrű erdeiben, ma azonban már csak a két nagy szigeten, Borneón és Szumátrán találkozhatunk velük. Az orangutánok lassabban szaporodnak, mint más főemlősök, átlagosan 7-8 évente esnek teherbe és a kölykök legalább 5 évig az anyjukon lógnak. Ez idő alatt tanulják meg hogyan kell túlélni az őserdőben. Mivel az állatok átlagosan 45 évig élnek és ezalatt csak 3-4 utódot nevelnek fel, az orrvadászat és az élőhely fokozatos elvesztése miatt a túlélésért küzdő populáció még ideális esetben is csak nagyon lassan tudna talpra állni.

A kölyök mint vörös pamacs mozgott az ágak között. Lógott, komótosan kereste fejjel lefelé a kapaszkodót, sőt néha valamit a szájába is tömött. Az anyja egyre közelebb merészkedett hozzánk. Félig vad állatok ezek. Korábban az itteni orangután központ lakói voltak, onnan engedték szabadon őket. Kevés a fény, én is közelítettem felé, de már jött is. A vezetők húztak vissza. Hátizsákom keltette fel az érdeklődését. Mindig kíváncsiak mert tudják, hogy finom falatok kerülhetnek elő belőle. Nyitásra gyorsulnak és az addig mozdulatlan állatok meglepő sebességgel közelednek. Egy darabig bámultuk még őket, aztán hirtelen letértünk a kitaposottnak tűnő ösvényről.

Meredeken ereszkedtünk lefele, fák, bokrok és gyökerek között, laza talajon. Nem voltam benne teljesen biztos, hogy csak egy csapat makákó után kutatva fordultunk erre, azért mert legurult a lejtőn az elemózsiás zsák, vagy tényleg ez lesz a haladási irány. Igazából itt kezdődött a kaland. Majmok mindenhol. Miközben lefele tartottunk a folyóvölgy felé két csapat acsarkodott egymással a fejünk fölött. Kevés kergetőzés, zajos szócsata – ha átjössz leharapom a lábad, beverem az orrod ha tépsz egy levelet a fánkról – legalábbis szerintem ilyeneket ordibálhattak.

A keskeny patak másik oldalán vékony vadcsapás szerű meredek út vezetett fel a domboldalon. A levegő olyan sűrű volt, hogy szinte szelni lehetett. Minden lépésnél újabb izzadságpatakok indultak meg a hátamon. Fától fáig kapaszkodva haladtunk, mígnem egy elágazásnál Sinar intett, hogy állj. Valamit látott a fákon, talán két újabb orangután. Nem is bántuk, jólesett megpihenni és megszáradni.

A Thomas-langúrt a fejünk fölött pillantottuk meg. Nemhogy elmenekült, hanem még lejjebb ereszkedett. Maga mellé engedett, s miközben a karkötőmet próbálta megszerezni, hagyta hogy fotózzuk és kurkásszuk. Pózolt és szemmel láthatólag élvezte, ahogy a központba került. Az orangutánokat csak messziről láttuk, amit a távolban egy magas fán fészket raktak és abban dőltek le délutáni szunyókálásra. Ellentétben a gorillákkal vagy a csimpánzokkal ők életük nagy részét a lombkorona szinten töltik. A ragadozóktól félve minden este fészket építenek, azt kibélelik puha levelekkel és ott alszanak.

Ismét erős kaptató következett, majd a domb tetején, egy majmoktól biztonságos helyen megterítettünk és nekiláttunk a barna papírba és banánlevélbe csomagolt ebédünknek. Zöldséges sült rizs, emberes adag, zöld chili, banán és ananász zárásnak, majd a kellemesen huzatos tisztáson elhevertünk és figyeltük az erdő zajait, szagát és energiát gyűjtöttünk a még előttünk álló túrára. Éreztem, hogy lesz itt még néhány kapaszkodás és ereszkedés.

Tegnap nem esett, így szerencsénkre a talaj viszonylag száraz volt, néhol köves és rengeteg a gyökér, amiben lehetett kapaszkodni. Vagy felbukni és elcsúszni. A tisztástól visszaereszkedtünk egy kis érhez, aztán megint fel meredeken. A dzsungel egy zöld masszának tűnik, de ha lefejtenénk a dombokról a növényzetet meglehetősen szabdalt táj tárulna a szemünk elé. Fel és le, fel és le megszámlálhatatlan alkalommal. A harmadik orangután anya-gyerek párost az egyik dombtetőn pillantottuk meg. Lusta vörös szőrcsomó lógott a fán – ez a kölyök, míg az anya egy keretté csavarodott indán nyújtózkodott és tartotta ellenőrzése alatt a területet. A kicsi élénk volt, mint egy bekólázott gyerek, hol fent az ágak között recsegett-ropogott, hol az anyja ölelésében és cicijén csüngve bújt meg. A közeli tisztáson keresztben fekvő fatörzsön egy másik embercsoport is pihent. Nem meglepő, a vezetők telefonon értesítik egymást, ha láttak valamit, és ha van térerő. A település nem lehetett messze, mert délben még hallottuk az imámot. Hosszabb ideig pihentünk itt, néha odamentünk az állatokhoz és csodálva figyeltük hétköznapjaikat.

Aztán továbbindultunk, de alig tettünk meg néhány száz métert az erdőben, mikor egy fűben guggoló vörös erdei emberre lettem figyelmes. Mutattam is egyből a vezetőnek, hogy nézze már, én is találtam egy orangutánt, de az állandó mosoly hirtelen lefagyott Sinar arcáról és rémülten kiáltotta, hogy futás! Ők hárman előre, én a segédvezetővel visszafele. Mina volt az, a hírhedt főemlős, aki eddig több mint 70 vezetőt támadott meg. Eleinte ütemesen követett minket, aztán lelassított, majd leül gondolkodni. Hová tűnhetett a csapat másik fele? Most kiket üldözzön? Aztán újabb néhány méter szaladás után, megint csak kivárt. Tétovázott, nem tudta mitévő legyen. A dombtetőre érve letelepedett a kidőlt fatörzsre, ahol néhány perce még mi pihentünk és fejét tanácstalanul forgatta jobbra majd balra. A csapat fele előtte, a másik fele mögötte. Úgy tűnik leblokkolt. Megbénította, az hogy kettészakadtunk. A gyereke meg ott mászkált rajta, kapaszkodott sűrű bundájába és pofákat vágott. Eleven kis csóka. Mi meg csak álltunk és kivártunk. Zavarban volt. Nem tudta, merre rohamozzon. Sinar később mesélte, hogy több ember így tudja kivédeni a megvadult állat támadását.

Legalább negyed óráig ült ott, forgatta és vakargatta a fejét. A két csapat 10-10 méterre volt tőle. Aztán amikor lankadt a figyelme, jókora kerülővel mentünk tovább, szemünket mindvégig a hátunk mögött tartva. Egy be nem tervezett útvonalon értük el az éjszakai szálláshelyet. Leereszkedtünk egy szűk völgybe, aminek alján természetesen patak csörgedezett. Kövekbe, ágakba kapaszkodva, néha a ragacsos, fekete földet markolva haladtunk lefele. Kidőlt fatörzsek alatt kellett átbújni, miközben úgy csöpögött az ember fejéről az izzadtság, mintha szaunában ülne. A kövek csúsztak, a talaj laza volt, majmok rikácsoltak a fejünk fölött és hátamon a dzsungeltúrához kicsit túlméretezett hátizsák mindenbe beleakadt. Rövid pihenőt tartottunk – már csak öt perc a táborhely – mondta Sinar miközben arcunkról mostuk le a sót a hideg vízben – még itt leereszkedünk a sziklákon a vízesés mellett és már ott is vagyunk. Ágakba kapaszkodva, fáradságtól remegő lábbal kerestük a neves köveken a biztos pontot, majd rövid séta a combig érő fűben és már ott is voltunk a tisztáson, ahol bambusz és fa vázra erősített fekete fólia szállásunk állt. Két oldalról meredek dombok szegélyeztek, mellette patak csörgedezett és körülötte a vadon.

A sátorban vékony matracok, azokra dobáltuk le a cuccunkat. Jó volt kibújni a bakancsokból, amelyek talpára vastag rétegekben tapadt a sár. Mezítlábaztunk, benéztünk a tábori konyhába, ahol már rotyogott a vacsora a tűzön. A néhány lépésre lévő folyóban egy méteres gyík ólálkodott. A csirke illata csalta ilyen közel és annak ellenére sem menekült vagy támadt, hogy alig pár lépésről figyeltük mozgását. Körbeszaglászott, látta, hogy mi is éhesek vagyunk aztán komótosan és csalódottan eloldalgott.

Kaptunk egy darab szappant, hogy míg elkészül a vacsora és mielőtt lemegy a nap, menjünk el fürdeni a szomszédos vízeséshez. Mint egy reklámban. Vállukon törölközővel három fehér ember kelt át az esőerdei tisztáson. A kis tóba zuhogó vízesésnél dobtuk le a ruhánkat és beugrottunk a jólesően hideg vízbe. A megtisztulás élménye mennyei volt. Talán nem a legkörnyezetbarátabb szappannal a habokban, pont itt, de legalább egyszer ki kellett próbálni a természetes zuhanyt.

Mikor visszaértünk éppen terített a szakács, aki megérkezésünk óta ott guggolt a kezdetleges konyhasátor izzó parázsára pakolt edényei fölött. Egy fekete fóliadarabot dobtak a földre, arra ültünk és míg az étel ráfordult a célegyenesre, teát iszogattunk. Jól esett a forró ital. Annak ellenére, hogy útközben szinte állandóan pótoltuk a kiizzadt folyadékot, nagyon kiszáradtunk. Sinár megtanított egy helyi kártyajátékot. Káró hetes volt a neve. (a káró hetessel kezdünk, aztán le kell pakolni a lapokat sorban 7-től indulva, ha valaki nem tud rakni egy lapot maga mellé tesz. Az nyer, akinek kevesebb pontja marad a végén. Legjobb 4-en játszani).

Éttermi vacsora-élményben volt részünk a dzsungel közepén. A szakács igazán kitett magáért. Csirke kókusztejben párolva, csípős szójakekszes curry, zöldséges curry és egy fazék, azaz legalább 5 liter rizs, amiről úgy gondolták ott mi hárman el is fogyasztunk. Tényleg kellett az energia a mai nap után, de azért nem ennyi.

Éppen végeztünk, amikor a fekete fólián megjelenő apró vízcseppek jelezték, alig van pár percünk behúzódni a sátorba, mert megérkezett a vihar. Már órák óta dörgött a fejünk fölött, be is borult, de csak most határozta el magát. Éppen beértünk a fólia alá, mikor leszakadt az ég. Ezzel egy időben be is sötétedett. Mindez szinte pillanatok alatt történt. Félelmetes lett a hangzavar, alig értettük egymás szavát. Hamarosan a víz megtalálta a lyukakat és elkezdett csöpögni a fekhelyünkre. A tábor fenntartója-szakácsa gatyára vetkőzve rohant ki a szakadó esőbe, hogy a fóliát, amin vacsora közben ücsörögtünk, rákötözze a tetőre. A csöpögés megszűnt, műanyag védett minket minden irányból, de szerencsétlen ember úgy nézett ki, mint aki belesett a folyóba. Gyertyát gyújtottunk, előkerült még néhány csomag keksz, de senki nem volt már éhes és a kártyajáték is lassan elhalt. Fáradtak voltunk. Mivel az eső lehűtötte a levegőt végre értelmet kaptak a meleg hálózsákok és egész napos cipelésük. Először csak takarónak használtuk, de éjszaka jó volt beléjük bújni.

Az eső nem csillapodott, szakadatlanul zuhogott szinte egész éjjel. Lefekvés előtt egy gyertyát tettek ki az ajtóként funkcionáló nejlon elé. Talán azért, ha valakinek az éjjel beindulna a veséje, ne essen keresztül mindenen, vagy hogy az éj leple alatt a vadak vagy a majmok finom falatok reményében ne dúlják fel zsákjainkat. Nem derült ki. Az tető és az oldalsó fólia közötti keskeny résen denevérek repültek be, összekapdosták a legyeket, majd távoztak. Az eső meg csak ömlött és ömlött.