Március 22.

Ha nem is napfelkeltekor, de korán indultunk Borobudur templomegyütteséhez, hogy még elcsípjük a reggeli fényeket és lehetőleg elkerüljük a délelőtti turistabusz áradatot. Egy nagy autóparkolón és a kötelező szuveníreket kínáló bóvli-árusok labirintusán át vezetett az út a világ egyik legnagyobb buddhista épületének bejárataihoz. Mert kettő volt belőlük. Egy a helyieknek, helyi áron, és egy a külföldieknek 15 amerikai dollárért. Járt mellé egy üveg hűtött víz és egy kölcsön kendő, amit az illő megjelenés érdekében kellett a derekunkra kötni.

Hatalmas, pálmafákkal teli kerten sétáltunk keresztül. Látogatók még alig, bérelhető vezetők trécseltek nagy csoportban, kicsit odébb munkások gereblyézték a füvet vagy tették egyéb dolgukat. Aztán hamarosan feltűnt Borobudur masszív, 9. században felépített, háromdimenziós mandalája, mely a világmindenséget próbálja leképezni szimbolikusan összekapcsolva az eget a Földdel. A lapos piramisra emlékeztető, hat egyre kisebbedő négyzetből majd azokon három szűkülő körből álló, 123 x 123 méteres alapon nyugvó épület buddhista zarándokhely. A négyszögek a földi létet, az azokon elhelyezkedő körök pedig a szellemi világot jelentik. A körbe-körbe, szintről-szintre haladók követve a domborművekkel sűrűn telefaragott falak tanításait emelkedhetnek egyre feljebb, míg el nem érik a legfelső szinten álló, kisebbek által körülvett, Nirvánát jelképező, 15 méter átmérőjű sztúpát. A 2 millió kőtömbből álló építményt mindenféle kötőanyag használata nélkül kb. 55000 köbméternyi andezitből rakták össze. A 14. századra, amikor a környéken az iszlám lépett a buddhizmus helyébe az épület feledésbe merült. A 19. század elején találtak rá, renoválni kezdték, most a Világörökség részét képezi.

Szintről szintre jártuk végig a mandalát, nézegettük a néhol oktató jellegű, néhol egész pikáns részleteket is feldolgozó faragványokat, egyre feljebb haladva a meredek lépcsőkön. Számos alkalommal a kövek közét tisztogató, apró késekkel és ecsetekkel mohát kaparó munkásokba futottunk. Egyes helyeken a felső járóréteget is felbontották, hogy azok alól merjék ki a lerakódott vulkáni hamut. Körben dzsungellel borított hegyek és néhány pillanatra feltűnt a nemrég még lávát és port köpködő, hírhedt Merapi kúpja is.

2010. október-novemberi kitörése komoly mennyiségű vulkáni hamut szórt a templomra, vastagsága néhol a 3 centit is elérte. Attól tartva, hogy annak savassága komolyan rombolhatja a köveket, a következő egy évben több mint 50 ezer kockát mozgattak meg és tisztították ki a rétegek alá bejutott hamut. Érdekes volt látni, ahogy először színes krétával mindenféle jeleket rajzoltak a kövekre, azokkal jelezve a kapcsolódási pontokat, hogy majd mikor újra össze kell építeni ezt a nagy, egyszínű kirakót, legalább azok adjanak némi támpontot.

Tíz után megérkeztek a csomagturisták a felhők pedig leereszkednek. A képeslapokat, aranyszínűre festett Buddha szobrokat, legyezőket és a piaci űrt talán rosszul felmérő, terepmintás zsebkendőhöz kötött ejtőernyős-katona árusok a légnyomás csökkenésével egyre agresszívebbé váltak, így idejét láttuk távozni. Korai ebéd után nézünk. A romtól távolabb találunk egy klasszikus rábökős helyet, ahol ismét csend volt, ahol senki nem akart eladni nekünk festett álarcot vagy faragott fakígyót.

Dél körül kicuccoltunk a buszpályaudvarra és miután, mozgó árak lévén, előre tisztáztuk a kalauzzal, hogy ketten fizetünk annyit, amennyit egy turistától szokott kérni felszálltunk a Yogyakartába tartó buszra. Simán belement, mert még így is bekalkulálta magának az esti italra valót.

Talán hozzászoktunk a helyi tempóhoz, de úgy tűnt gyorsan megérkeztünk. Yogya egyik külső buszpályaudvarára, ahonnan a tegnap már betesztelt modern körjárattal folytattuk utunkat a hátizsákos turisták által preferált negyedbe. Időközben elkezdett szakadni az eső, ami akkor sem csillapodott, mikor leszálltunk a vasútállomás közelében és elindultunk szállást keresni. Nem volt nagy élvezet, főleg hogy amiket előre kinéztünk a buszon, azok mind tele voltak. Mintha hátizsákostól beragadtunk volna egy kisméretű zuhanyfülkébe, ahol annyi hely nincs, hogy megforduljunk és elzárjuk a csapot, viszont kimenni sem tudunk mert a fürdő is teli van emberekkel. Egy darabig még válogattunk, aztán úgy döntöttünk, hogy túl vizesek és fáradtak vagyunk ehhez, s kivettünk egy szobát, amit WC illatosító szaga lengett be, azzal hogy reggel majd keresünk jobbat.

Az eső hol rákezdett, hol abbamarad, így nem merészkedtünk túl messzire. Sötét is volt már, így beültünk egy hangulatos, erkélyes helyre, ahol a nagy izgalmakra megittunk egy sört, rendeltünk valami csípős jávait és elkezdtük tervezgetni az elkövetkezendő pár napot.