Március 28.

A szoba kényelme és berendezése magán viselte a tulajdonos kreatív, megoldjuk-majd-azt-házilag lelkületét. De nem sokáig szemlélődtünk az ágyban fekve, mert odakint már melegen sütött a nap és idejét éreztük indulni. Reggelire egy száraz, kerek rántottát hozott ki a pincér srác, de csak miután befejezte sajátját és még egy cigit is elszívott. Késsel, villával, sok ketchuppal. Kenyér a konyhában sem volt, de még rizs sem, amit végső elkeseredésemben kértem hozzá. Azzal vigasztalódtunk, hogy még mindig biztonságosabb volt itt aludni, mint az erdőben vagy az út mentén.

Mire összepakoltunk, a bejáratnál a spanyol srácok már leintettek egy kisbuszt. El innen, gondoltuk, így nem alkudoztunk sokáig, főleg hogy elsőre is elég tisztességes árat ajánlott a sofőr. A cél Bangsal kikötője volt, fent a sziget észak-nyugati részén, ahonnan valamelyik Gili szigetecskére szerettünk volna átjutni. Az elmúlt két hétben már megtanultuk, hogy Indonéziában habár rövidnek tűnnek a távolságok, bármilyen gyorsan is hajt a sofőr, legalább egy órával tovább tart az út, mint mi azt előzetesen elképzeltük. Azaz már nem voltak illúzióink. Északnak tartottunk, rizsföldek mellett, majd keresztül Mataram-on, a sziget amőbaként elterülő központján. Majd át a hegyeken, ahol az erdőből majmok jöttek ki a kanyargós útra, hogy ott a kilométerkövekre ülve vagy a fűben egymást bogarászva lessék az elhaladó kocsikból kirepülő csemegéket.

A nagyjából kör alakú, 70 kilométer átmérőjű Lombok a Kis-Szunda-szigetek nyugati felének, Bali után következő második tagja. Kicsivel több, mint hárommillióan lakják. Méretében, népsűrűségében és részben kultúrájában is a sokkal ismertebb és felkapottabb szomszédhoz hasonlít. Habár a hagyományos életmódot még nem változtatta meg gyökeresen a turizmus, mint odaát Balin, azonban már szemmel láthatóak az első rozsdafoltok. Talán mert az útikönyvek romlatlan Balinak aposztrofálják, a trópusi sziget, ahol rizsföldek határolják a zöldellő dzsungelt és ahol a hatalmas Rinjani vulkán szinte egészen a sárga homokú tengerig nyúlik.

A fent említett korrodálódás ékes példája a lehúzásáról híres Bangsal kikötője. Olvastunk róla, felkészítettek minket mire számítsunk, mégis készületlenül ért minket. Ahogy kiszálltunk a kisbuszból egyből megjelent egy egyenruhás alak és You pay! felszólítás kíséretében az arcomba nyomott egy cetlit. Mint utólag rájöttem, csak a jármű parkolását fizettette ki velünk és nem a kikötői díjat. Ráadásul mind a négyünkön külön-külön bevasalta az összeget. Ezután repültek ránk a beszervezők, akik jobbnál jobb jegyopciókkal próbáltak elkápráztatni, de mi begyakorolt komor ábrázattal és határozott léptekkel elindultunk a nagyjából fél kilométerre lévő kikötő irányába. Útközben többen csapódtak hozzánk, érdeklődtek, hová tartunk, mert nekik éppen van egy barátjuk, aki bla bla bla… A szokásos lemez hallatán a két spanyol srác minden érzelgősséget nélkülöző hangon kiáltott fel: Piratas, piratas, you go away.

A kikötő pár omladozó épület, árusok, kifőzdék, kerítők és a parton heverő csomagok kavalkádja. Szemben a három aprócska sziget alig emelkedtek ki a tengervízből: legközelebb hozzánk Gili Air, aztán Gili Meno, majd a legtávolabb Gili Trawangan. Az elhagyatottságuk miatt felkapott szigetecskékre napjában csak két kvázi menetrend szerint közlekedő hajójárat volt, egy reggel, egy pedig kora délután. Trawangan a bulisziget, amiért sokan Gili Tralala-nak is nevezik, Meno a nászutas paradicsom, Air pedig a kettő közötti átmenet, sok őslakossal, így erre esett a választásunk.

Azonban gyorsan kiderült, hogy oda a nap folyamán már nem indul hajó. Felvetették, hogy van egy ember, aki éppen arra tart és szívesen átvinne, de sajnos nem sikerült megegyezni a túlságosan mohó, mindent egy lapra feltevő kapitánnyal, így maradt a bulisziget. Ahonnan majd a következő reggel továbbállunk. Ez volt a nagy terv. Megvettük a jegyet a hivatalos pénztárban, ahol közölték, üljünk le nyugodtan, majd akkor indulunk, ha összejött a szükséges 25 fő. Ha nem, akkor legközelebb reggel fut ki a csónak. Szembesülve a kvázi menetrenddel és azzal, hogy jegyeinken a 8-as 9-es számok álltak, kicsit elbizonytalanodtunk, de mivel nem volt jobb dolguk, helyet foglaltunk a jegyárus bódé árnyékéban és az időközben feltűnt árustól vettünk két rizses-halas, csípős háromszög-csomagot. Még fém villát is adott hozzá, amit természetesen használat után vissza kellett adni neki. Várakozás közben egy helyi család kért fel, hogy pózoljunk velük a parton. Aztán ismét csak ültünk és vártuk, hogy befusson a hiányzó 16 utas. A víztől alig öt métere. A homok szemetes volt, itt-ott szétrugdalt üszkös fadarabok, száradt gyümölcsdarabok hevertek és nagy halom, behajózásra váró sörös karton. Leharcolt kutyák feküdtek az árnyékban, emberek cigiztek gyakorlatilag mindenhol, valaki ásított egy másik meg a hasát vakargatta. Végül egy óra várakozás után intettek, hogy lehet beszállni a hosszúkás, középen mindenféle áruval és csomagokkal telepakolt hajóba. A test nagy része fedett volt, kétoldalt ültek az emberek, a kormányos meg a farban állva irányította a motort. A tenger alig hullámzott, így háromnegyed óra alatt meg is érkeztünk a parttól legtávolabb fekvő Trawangan-ra.

A buli-sziget ott tartózkodásunk ötödik percben vesztette el minden varázsát. Az első négy meg rácsodálkozással telt. Szörfnadrágos, kigyúrt, flip-flop-ban csoszogó rácok bikinis lányok társaságában vonultak ide-oda a parttól néhány lépésnyire húzódó sétálóutcán. Egyik oldalon szállások, bárok, búváriskolák, utazási irodák, közvetítők bódéi, a másikon meg bárok és a tengerpart. S már délután 2-kor elkezdődött a tra-la-la. Talán tizenöt éve élveztem volna ezt a parádét, habár már akkor sem állt jól a szörfnadrág, de most minden porcikám elvágyott innen. Annyi volt a zaj az elmúlt pár napban, jól esett volna egy üres nap egy kietlen szakaszon.

Mégis, esélyt adva a helynek, körbesétáltunk és a központtól távolabb eső részeken kerestünk szobát. De nem találtunk kedvünkre valót, az utcák szemetesek voltak, a szállások tőszomszédságában lévő házakkal már senki nem foglalkozott, omladoztak, hiányzott az igényesség alapvető vágya. Mindezek tetejébe lehúzás szaga terjengett a levegőben. Miután Bali megtelt, sokan ide tették át a székhelyüket, ide jöttek bulizni, így mostanra ez is az előző sorsára jutott.

Legnagyobb szerencsénkre azonban négy körül indult egy hajó Gili Air-re. Hamarjában megváltottuk a jegyeket, a hajóállomás egyik szobájában megőrzésre ledobtuk a nagy zsákokat és mivel volt még jó másfél óránk sétálni indultunk. A part mellett, nem messze a kikötőtől belefutottunk egy teknős nevelő állomásba. Három medencében úszkáltak a tízforintos és a kistányér méret közötti állatok. Egykoron nagyon sok élt belőlük a környéken, s egy program keretében ismét szeretnék növelni a számukat. Azzal a nem titkolható szándékkal, hogy ez talán még több turistát fog idevonzani. A sziget északi része kiesebb, akár romantikusan vadnak vagy hangulatosnak is volt mondható. Tenger felől fújó szél, köves partszakasz néhány korhadt uszadék fával és egy bárral, nem messze a víztől. Ellazult srácok könyököltek a pulton, az ég haragos színű volt és kezdődött a következő hajnalba nyúló délután. A hajóra várva feldaraboltuk a ki tudja mi óta cipelt ananászt, megettük, majd ismét összefutottuk a spanyol srácokkal. Ők sem találták a helyüket ezen a szigeten.

Újból együtt folytattuk az utat át Gili Air-re, ami a buliszigetnél kisebb és kevésbé turistás. Ahogy leszálltunk a hajóról, szinte a nyakunkba ugrottak a beszervezők és olcsó szállás, jó vacsora, ingyen mozi, búvártanfolyam és hasonló kifejezések próbáltak ide-oda elcsábítani, mi azonban egyre fáradtabban, de mosolyogva megköszöntük azokat és jeleztük, hogy van már szállásunk. Persze még nem volt, csak kinéztünk egy nevet az útikönyvből és azt hajtogattuk, oda tartunk. Helló, welcome, hallgattuk miközben a tojás alakú sziget mentén körbefutó úton haladtunk előre és kerestük az ideális helyet. Pihenni szerettünk volna egy csendes partszakaszon, ennyi. Több helyet is megnéztünk, s végül egy néhány fiatal srác által üzemeltetett helyen kötöttünk ki. Szellős szoba, tiszta ágy, tiszta fürdő, műanyag virág az ágyon. Talán kicsit több is, mint amennyire szükségünk lett volna.

Vacsora közben ismét összefutottunk a két vidám spanyollal, akik egy lányt követve kicsit eltévedtek és csak mire leszállt az este sikerült kivenniük valamit. Később elmentünk brem-et inni. Még délután, a kikötőből errefelé tartva két alig húsznak kinéző srác szólított le minket, hogy kóstoltunk-e már brem-et. Mivel nem és mivel elég szimpatikusnak tűntek, visszamentünk. Rizsbor az alapja – nyújtotta a kóstolót a beszédesebb gyerek. Azt a nagyapja főzte, ők meg összekeverték némi mézzel, lime levével és sok jéggel. Nagyon finom volt, veszélyesen itatta magát és egyáltalán nem volt zavaró rizsbor mellékíze. Mint egy koktél.

Hellyel kínáltak a part melletti nádtető alatti padoknál, előkapták a gitárokat és énekelni kezdtek. A csendesebb tudott is, a hangosabb meg lelkes volt. Játszottak ismertebb és helyi dallamokat egyaránt, miközben beavattak a sziget legfrissebb pletykáiba is. Például a szomszédban lévő hotel külföldi tulajdonosáról, akit befogadtak, földet adtak el neki, az meg lenéz mindenkit és nem tiszteli a helyieket. És így tovább. Mindeközben felettünk a nádtető egyik merevítőjén háttal lefelé egy alkarnyi gekkó pislogott. A csendes srác rettentően félt tőle. Elmesélte, hogy múltkor egy ilyen esett a tányérjába, miközben békésen falatozott. Azóta nem állhatja őket, azon az estén is a legtávolabbi széken ült és fél szemét mindig az el-elmélázó állaton tartotta.

Elmesélték, hogy szeretnek a szigeten élni. Mert ha éhesek, csak kiúsznak a zátony fölé, szigonnyal lőnek pár halat és megsütik. Egész nap lesnek ki a fejükből, este meg a turistákkal barátkoznak, néha nyélbe ütnek egy-egy üzletet is. S mivel mi most már barátok lettünk – mondták, ha szeretnénk hajózni vagy teknősre lesni, akkor azt nekünk fél áron megszervezik. Vagy akár ingyen is, mert őket nem érdekli a pénz. Inkább csak füzet szívnak, vicces gombát esznek és nézik a csajokat. Aztán azzal kezdtek dicsekedni, milyen kalandjaik voltak az itt megforduló külföldi lányokkal.