Zöld sziget a város felhőkarcolókkal sűrűn teleépített közepében. Két tavacska, amin hattyú alakú vizibiciklivel tekerhetünk és melynek partján nem is olyan ritkán méteres varánuszok tünnek fel.

A fák alatt kellemes a klíma, sok a hobbifutó, akik a tavak körül tekergő utakon mozognak és persze van egy játszótér is, ahol a mi gyerekeink lazítják le a felhúzott rugóikat. Sárit gyorsan feltalálta magát, csak az egyik csúszdát stoppoló, helyi testvérpárból formálódott gang bizonytalanította el egy kicsikét. Vinyóka eleinte a fűevéssel próbálkozott, aztán mikor feltettük egy mászókalabirintus egyik alacsony dobogójára, máris egy helyi hároméves csajnak kezdte el csapni a szelet.

Ötkor indultunk haza, hatkor sötétedik, arra jó lenne már a szállás környékén lenni, gondoltuk. Persze most volt a délutáni csúcs, az utak beállva, így metróval mentünk 2 megállót, majd a végállomástól 53-as buszra szállva tettük meg a maradék 5-6 kilométert. Olyan fél óra alatt. Sári a tájat bámulta, tetszettek neki a szép színes fények, a virágpiac kavakládja, míg Vincike egyre türelmetlenebb lett. Fészkelődött, ki akart szállni, megtellt élményekkel. Látva ezt, a buszon többen is felvették a szórakoztató szerepét, a jegyárus csörgette neki az apróval teli dobozát, aki leszállt, rávigyorgott, az előtte ülő néni pedig válogatott fintorokat vágott.

Végül aztán leszálltunk és irány a part, ahol a délelőttöt is kezdtük, a kisfiú megkapta a tejadagját, Sári pedig egy kis zacskó szeletelt virslit. Beállt a boldogság. Már csak a felnőtteknek kellett egy tál valamit keríteni.