Komótos reggeli után még belecsapódtunk a medencébe, majd 11 után jött a taxi, hogy kivigyen Da Nang repterére. A 15 dolláros fuvardíjban benne foglaltatott egy fél Modern Talking Best of végighallgatása is Kértük, nem kértük, kaptuk. Pálmafák, banánfák, rizsföld, majd a városi dzsungel és már a terminál előtt lassítottunk. “Áj giv ju mahart” – szólt a hangszóróból, ahogy miközben pakotuk ki a zsákokat a csomagtartóból és ha a szinte tinédzser sofőr srác beszélt volna angolul, biztos megkérdezzük, hogy honnan akasztotta le ezt az albumot egy olyan országban, ahol az ázsiai pop (japán, koreai, thai vagy kínai) sokkal jobban fut, mint bármi más.

Felszállás előtt még ettünk egy biztonsági, ki tudja mikor lesz a következő lehetőség, húslevest a reptér egyik kifőzdéjében, majd irány Saigon. Ott pár óra várakozás és tovább a déli Phu Quoc-szigetre. Mindez kb 200 dollárért, 4 főre. Az első repülés másfél óráig tartott, Vinyóka aludt, Sári kapott egy adag rizst hússal, mert a leves neki még túl bizarr, azzal ő is feltöltötte magát. Landoltunk Saigonban, ki a gépből, be a terminálba, be a következő kapuhoz. Innen volt még 3 óránk a következő felszállásig. Sétáltunk Vinyókával, futóverseny Sárival, hogy menjen az idő. Ültünk, ettük, amit hoztunk, vártunk. Sokan odajöttek, hogy milyen cukik a gyerekek: Sári egyből elhatárolódott, hogy őt hagyják békén, Vinyóka pedig mosolygott és barátságosan csorgatta a nyálát, mint a hentes kutyája. Egy fiatal pár még a hasonló korú kisfiát is odahozta, hogy készítsünk pár “nemzetek barátsága” fotót.

Aztán már szinte elérkezett a beszállás ideje, mikor bemondják, késni fog a gép. Az egész reptér el volt úszva. Este hatkor volt olyan járat, aminek délután 4-kor kellett volna felszállnia és olyan is, ami 6 helyett csak 21:30-kor repült. A miénket csak 100 perccel tolták hátrébb. Ettünk egy levest, Sári rizst szójaszósszal, csak merte rá a sós löttyöt, aztán újra futóverseny. Vinyóka bealudt, majd felkelt, nagy volt a sürgés-forgás, Sári mesét nézett, mi csak vártunk, 7:30-kor még mindig semmi. Végül váltott a kijelző, hogy 8-kor indulunk, elvileg, hisszük, ha látjuk. A sor egyre hosszabb lett a kapunál, úgy tünt valamit osztogatnak, de semmi. Amikor odamentem, megkérdezni, hogy most mi van, esetleg adnak valami kompenzációt a késés miatt, egy üveg vizet, vagy valami. No – mondták, ami vagy azt jelenti, hogy nem tudom én sem, vagy hagyjál már, a telefonomon játszom.

Végül 20:45-kor szálltunk fel, két és fél órás késéssel, két nagyon fáradt, de megpróbáltatásokat nagyon jól tűrő gyerekkel. 21:30-kor már újra a földön, ki a terminálba, csomag megjött, a leggyorsabb taxi, majd irány a kellemesen hűvös éjszakában a szállásra. Ahol már vártak, útlevelekért cserébe adták a kulcsot, nézztük a szobát: valami nem stimmelt. Áporodott volt bent a levegő, áthallattszott a szomszéd diszkó zaja és kicsinek is tűnt. Engem már nem érdekelt, hosszú volt a nap, de köszönhetően Móni állhatatosságának, kaptunk egy másikat. Húsz méterrel ugyan messzebb a tengertől, de az előzőnél kétszer nagyobb, teraszos, végre Vinyókát is szabadon lehetett engedni a szobában, hadd másszon az egész napos bezártság után. Itt is lesz mit felfedezni: vajon finomak a hangyák a kuka mellett?