LUMPHINI PARK

Reggel ülünk a hajón a dolgukra igyekvő emberek között. Aztán átszállunk a magasvasútra: cél a város szívében fekvő Lumphini park. A kötelező látnivalókat bangkoki életünk másfél éve alatt letudtuk, most már csak a mindennapokra koncentrálunk. Az egész város, úgy ahogy van, egy interaktív előadás, amit mint egy jó filmet szívesen újranéz az ember. Belekóstol ebbe, végigsétál ott. Mint most a Lumphiniben. Felhőkarcolók veszik körbe, a tó partján meg méteres varánuszok sütkéreznek: ennyit a hely szürrealitásáról. Már a kapuban megvettük az elemózsiát, minden ujjunkra jut egy zacskó: sült csirkre, ragadós rizs, 3 chilis papayasaláta, dinnyeszeletek és víz. Amit aztán két kőkockára ülve, kultúráltan, zacskóból el is fogyasztottunk. A fákon mókusok tűnnek fel, az egyiknek ananászdarabot dob egy férfi, az állat meg mintha összegyakoroltak volna, ügyesen elkapja a gyümölcsöt.

Van játszótér is, ahol Sári kitombolhatja magát. A hattyút formázó vizibicikli most kimaradt, viszont feltűnt egy ember, aki pár nyitó mondat után (hogy ő thai boxosokat gyúr már régóta) elkezdte maszírozni az alkaromat. És ahogy különböző gócpontokat nyomogat, eltorzul az arca, hogy ez így nem jó, nagy itt a baj: sok számítógépezés, igaz? – kérdi. Igaza van, s habár ajánlja, hogy legyúrja a hátamat itt egy padon, illendően visszautasítom. De ott motoszkál a fejemben, hogy kevesebbet kellene ülni a gép előtt. Aztán a játszótéren megint feltűnik az alak. Talál egy másik farang (külföldi ált. európai vagy amerikai) családot, elkapja a férfi karját, nyomogatja, majd felhős tekintettel ennyit kérdez: Computer? Megnyugszom: a bácsi csak ügyes marketinggel keresi a kuncsaftokat.

SHOPPING

Bangkokban városi sport a plázázás. Forró napokon (és a többségük az) megtellnek a légkondival hűtött épületek. Melyek magasak, csillogók, flancosak, mozgólépcsők sora, exkluzív üzletek, nyugati és keleti márkák vegyest a polcokon. Sok a lődörgő, sokan a helyi kifőzdében esznek, diákok ütik el itt az időt. És persze van fizetőképes kereslet is.

Mi jelenleg az első kategóriát képviseljük: jó lehűlni így a nap közepén. És ha már bent vagyunk ebéd után is nézünk. A thai mellett a koreai, a japán, a kínai és az európaira hajazó konyha is képviselteti magát. Helyiek főznek helyieknek s szinte olyan, mintha utcán enne az ember. A légkondi miatt a csípős étel hatására azonban csak percek elteltével kezd gyöngyözni a homlok. Nem úgy mint odakint, ahol ez a folyamat az első falat lenyelésével beindul.

KHAOSAN ROAD

Itt és ennek környékén szállnak meg az olyan hátizsákos túristák, mint mi. Ahol minden kapható, bármilyen jegy lefoglalható, vannak utcai kifőzdék, farangoknak szánt éttermek, masszázs, ruhák, hamis és eredeti elektronikai cuccok, ajándékok, csecsebecsék, de akár igazinak kinéző jogsit vagy nyelvvizsga bizonyítványt is csináltathatunk egy fél óra alatt. Mi pár pólóval/felsővel egészítettük ki ruhatárunkat.

És Sári is kapott egy csengőkkel teli pörgős szoknyát. Amit a hatalmas forgatagban egyből ki is próbált: ahol kicsit ritkult a tömeg kikéredzkedett (követelte hangosan) a hátihordóból és a legközelebbi bár zenéjére elkezdte tekerni magát. A helyi felszolgáló csajok és ladyboyok nem kis csodálatára. Szemükben a cukiságfaktor elérte a 10-et. Az estét csokis palacsintával zártuk.

Volt már vagy 11 óra. Az elsőt rétes vékonyságú tésztából hajtogatták négyzetté, benne sok banán és csokiöntet, a másodikat fémlapon sütötték kör alakúra majd megtöltés után háromszöggé alakították. Itt a buli szinte soha nem áll meg. Mikor az egyik hely zár, a másik már nyit. Napokra el lehet veszteni az időérzéket. Mint az a srác, aki a szállásunk mellett azt tudakolta tőlünk, hogy pontosan milyen nap is van.