A Santubong-félszigettől eggyel keletebbre fekvő kinyúláson található a világörökségi védelem alá eső Bako Nemzeti Park. Melynek központja, ahonnan a fél- vagy egynapos túrák sugárirányba kiindulnak, csak tengeri úton közelíthető meg. Ezért a tésztával és tojással gazdagított reggeli után beszálltunk a kis Vivába és cél a Bako Jetty, azaz a kikötő. Jegyváltás és a parkbelépő megváltása után már tereltek is a kakaóbarna folyón sorakozó motoros ladikok irányába. A mólón tábla figyelmeztet: vigyázat krokodilok. Pár éve állítólag elragadott itt egy kisiskolást egy zöld dög. Soha nem találták meg. Úgyhogy inkább nem nyúlkáltunk a vízbe, miközben lassan haladtunk a baloldalt házakkal szegélyezett folyón.
Ahogy az épületek eltűntek jött a mangróve, majd a nyílt víz. A tengeren csapatta tovább a kormányos, a part vonalát követve, ködbe burkolódzó, zöld hegyek ez egyik, párába vesző víztömeg a másik oldalon.
Aztán feltűnt egy széles part, balján kiszáradt facsoport derékig elmerülve, mögötte beton stég: megérkeztünk. Egy csoport turista és majmok fogadtak. Némelyik unottan fürkészett, mosok egymást tetvészték vagy figyelték lepottyan-e valami. Különösen kihegyezve a nylonzacskó vagy műanyagzörgésre. Óvatosan kerülgettük őket, ezek az emberi kaján elkurvult állatok gyorsan odakapnak. Egyik helyi vezetőtől később láttunk egy trükköt, hogy lehet őket távol tartani. Fekete műanyag kígyót tartott a tenyerén. Kicsit, de élethűnek tűnőt. A majmok messze elkerülték, félnek tőle, mint a tűztől. A központban aztán kinéztünk egy túrát, feliratkoztunk a nagy könyvbe és elindultunk. Sári a hátamon, közel az elalváshoz.
TÚRA A GERINCEN ÁT
A sárga jelzéssel illetett túrát választottuk: felvisz a parkon végighúzódó több gerinc egyikére, majd lefut egy elzárt kis öbölbe. Ahonnan vagy ugyanazon az úton visszagyalogolunk vagy hajóval átvitetjük magunkat egy másik öbölbe. Ahogy időnk engedi.
Negyed órával 12 előtt vágtunk neki, az utolsó hajó 3-kor hagyja el a parkot: azaz bő 3 óránk volt, hogy visszaérjünk a kiindulási pontra. Először vissza kellett sétálnunk a csónakkikötő irányába, el az egymást kurkászó majmok mellett, át egy fából ácsolt hídrendszeren a mangróvésen keresztül. Apály lévén eltűnt a víz, a sáros földön ezernyi vörösollós rák integetett. Nem nekünk, talán egymásnak. Mi egyébként is a másik irányba tartottunk: fel a dombra, köveken lépdelve egyre magasabbra. Gyökerekbe kapaszkodva és néha még össze is kellett húznom magam, hogy az alvó Sári be ne verje a fejét egy alacsonyabb ágba. A húsz perces hegymenetben leizzadtam, mint nyáron az aszfaltozó munkások. Végül kiértünk egy platóra, ahol először bokáig vízben gázoltunk az ösvényen, majd fapallókon lépdeltünk egy éppen száraz mocsár felett. Végül jött a sziklakiszögellés, ahonnan pompás kilátás nyílt az alattunk elterülő, két sziklafal közé ékelt tengerpartra.
Jobb szélén motoros csónakok várakoztak, fix árért ők vittek vissza a központi épülethez vagy egy másik öbölbe, ahonnan az már gyalogosan is elérhető. Hiába volt kakaószínű a sok felkevert hordaléktól a víz, nagyon jól esett belevágódni.
esti fáradtság
Mivel idő hiányában több séta már nem fért bele, egyből a park főépületéhez vitettük magunkat. Útközben megálltunk pár sziklaformációnál, ahol szerencsénkre egy péklapátnyi teknős is felbukkant. Félénken és ahogy észrevette, hogy tátott szájjal bámuljuk egyből vissza is merült. A park előtti part látványosan megnyúlt, az apály majd száz méterrel szélesítette meg azt. Mint kiderült, az a csónak, amivel eddig is jöttünk, megy vissza a Bako Jettyhez. De mivel nem volt jegyünk, be kellett caplatni a főépülethez, hogy megváltsuk azt. A csónakból egyből bele a lábszárközépig érő vízbe, s mivel Sári is jönni akart, vittem őt is a kezemben.
A partig, ahonnan futottunk, több száz méteren át. Hangosan nevetve az előttünk rohangáló rákokon. Fél órával később megérkeztünk a Jettyhez. Sári szemében könnyek. Nem azért, mert sajnálta otthagyni a partot, hanem mert jól lehordtuk. Az istenért sem volt hajlandó felvenni a motoros csónakban a mentőmellényt: ellenkezett, nevetett, ordibált és csapkodott. Helyre kellett tenni. Aztán bedurcizott és míg mi a kikötőben lévő kifőzdében ettünk, ő inkább puffogott magában.
Egyrészt fáradt volt, másrészt viszonylag sok csokis kekszet tolt a nap folyamán és a túlzott cukorbevitel felpörgette. Néha mintha nem is önmaga lett volna. Vigyázni kell a cukorra, mert habár amíg eszi a gyerek csendes, utána azonban kétszeres intenzitással adja magát. Aztán Kuching fele el is aludt és még a szálláson is húzta vagy másfél órán át. Amikor felébredt szent volt a béke. Egy darabig.