A vacsora alatt már érett, de igazán az utcán tört ki a vihar. Folytatódott Sári délutáni kiborulása. Jobb indokot most nem találtunk, minthogy megtellt a gyerek. Élményekkel, újdonságokkal, talán vágyik egy kis megszokottra. Semmi sem tetszett neki, ha mi balra, akkor ő jobbra akart menni, nem zavarta, hogy jönnek az autók, csak ne fogjuk a kezét. Aztán beértünk egy mellékutcába, ahol semmi forgalom, bal oldalon nagy zölt dzsumbuj. A járda közepén, egy fém aknafedélen fekete skorpió. Ollók és vészjóslóan előre kunkorodó farok. Elmentünk mellette. Semmi. Egy botot dobtam mellé. Semmi. Biztos csak műanyag, amit a csibész iskolások hagytak ott. Hozzányúlni mégsem mertem. Hátha mégsem fröccsöntött, olyan jól kidolgozottnak tetszett. Öt perccel később, újra elhanyagolt zöld mellett haladtunk el. Móni pillantotta meg az újabb példányt: komótosan mozgott a nedves fűben. Tehát igaziak, esett le egy pillanat alatt. Sárit felkaptam a földről. Kicsit közelebb vittem az állathoz és mutattam neki: az ott a skorpió. Megbeszéltük, ha olyat lát, el kell futni. A másik irányba. Ezt még párszor átismételtük, s azóta is ha eszéba jut az eset, vagy meghallja a skorpió szót, már mutatja is a kezével: arra kell futni, mert veszélyes. Az incidens után aztán helyreállt a családi béke és egyetértésben, a földet bámulva mentünk vissza a szállásra.