Nem sokkal dél után indult gépünk a sziget keleti végében fekvő Sabah tartomány központjába, Kota Kinabaluba. Délelőttre már nem terveztünk komolyabb programot, a szállás környékén tettünk-vettünk, olvasgattunk, pakoltunk és a házigazda feleségével, Dinával beszélgettünk. Eközben Sári a közös hálóban nyunyurgatta a macskákat és az ágyak alá mászva próbálta elérni az ezt megelégelőket.

Főleg mi kérdeztük Dinát, ő meg mesélt. Kérdeztük Beckham Junior (BJ) iskolába járatásáról, hogy ha itt a faluban végez, bentlakásos helyre kerül, ahonnan nem lévén rendes út, csónakkal vagy repülővel járhat haza. Arról nem esett szó, milyen gyakran. Mulu településen, ezt még Robert mesélte tegnap, kb. ezren laknak és 95%-uk a nemzeti parkban vagy valamelyik ahhoz kapcsolódó ágazatban dolgozik. A több 50 ember földműves vagy halászatból él. Fél óra beszélgetes után kiderült, hogy BJ nem is a vér szerinti gyerekük, egy napos korában hozták el a kórházból, s mivel jól megfizettek mindenkit a születési anyakönyvbe már ők kerültek be szülőként. A srác erről persze mit sem sejt. Mi már igen. Szeretne a nő még egy kislányt is, mondta a hugának, hogy szüljön neki egyet. Furán mennek itt a dolgok. A mi modern társadalmunkban ez szinte elképzelhetetlen lenne.

NINCS NET

A park világtól való elszigeteltségét mi sem jelzi jobban, hogy térereje csupán egy szolgáltatónak volt hellyel-közzel (és ez nem az volt, amelyikre mi előfizettünk még az első napok egyikén). Internet is csak csöpögött a főépület éttermében, s ha sokan szomjaznak a külvilág híreire és kapcsolódnak a túlterhelt hálózatra, előbb-utóbb senkinek nem jut semmi.

Ültünk a kijelző fölött és néztük a körkörösen mozgó jelzést: várj. Nehéz volt. Nehéz volt elfogadni, hogy itt véget ér az, ami életünk 90%-át kiteszi: a kényelem.