Megérkezésünk után hosszan tanulmányoztuk az étterem falára akasztott, kézzel rajzolt térképet, ami képekkel kiegészítve a hely látványosságaira hívta fel a figyelmet. Már akkor kinéztük a pár öböllel odébb fekvő mangrovést, ahol állítólag majmok is tanyáznak. Az második nap reggelén, követve a térképre rajzoltakat, elindultunk a tengerrel párhuzamosan futó földúton.

Fel, majd le, többször megállva és kérdezgetve a helyieket, hogy tényleg jó irányba tartunk-e. Megerősítettek, hogy igen. Aztán az út egy kis faluban ért véget. Egy nagy zöld placcot lábakon álló házak vettek körbe, pár ember és kb. kétszer annyi vizibivaly. Leparkoltunk az iskola szobányi épülete mellett és az éppen az ajtóban álló tanár asszisztenstől érdeklődtünk, merre is van a mangrove.

De nem jártunk sikerrel. Ő nem értette a kifejezést angolul, mi nem tudtuk helyi nyelven, elmutogatni meg nem tudtuk a mangrovét. Aztán a mögöttünk lévő hegyekre mutogatott, hogy talán azon túl lehet, amit keresünk. Persze nem ott volt. Hanem az iskola mögött száz méterrel kezdődött a fából ácsolt, lábakon álló útrendszer, ami a tengerben álló sűrűbe vezetett. De erre csak két nap múlva találtunk rá, amikor Howard bátorítására visszatértünk és kicsit jobban szétnéztünk. A különböző lécekkel és néhol faágakkal megerősített úton haladva nem érdemes elbambulni. Mindig csak előre és a lábad elé. Kétoldalt a mocsár, pár méterrel alattunk.

Korlát nuku, így Sárit a hátamon vittem. Aztán jött a nagy függőhíd, ami annyival volt izgalmasabb az eddigieknél, hogy három különböző irányban is mozgott. Egyszerre. És a korláttal itt is fukarul bántak. Így mielőtt ráléptem, megbeszéltem Sárival, hogy ha lehet most ne túl sokat mozogjon. Maximum a szemét forgassa, míg át nem érünk. Ott már betonból készült a járda. A pár integető rákon és egy szembejövő motoroson kívül nem láttunk semmit. Aztán kétszáz méter után kiértünk a mangrovéből. Kicsit többre számítottunk.

Egy kis tengerparti faluban találtuk magunkat. Egyik oldalt házak, mögöttük a tenger, a másikon rizsföld. A település közepén templom, Jesus felirattal a homlokzatán, utalva arra, hogy a térségben, talán filippín hatásra, több a katolikus közösség. A falu végén fordulhattunk rá a tengerpartra, ami ugyan elhagyatott, de egyáltalán nem volt annyira vonzó, mint a mi strandunk. De a séta megérte.

VISSZA KK-BA

A mangrovéban tett túra után még egy utolsót dobáltattuk magunkat a hullámokkal, aztán összecsomagoltunk, megettük a maradék gyümölcsöt és elindultunk vissza Kota Kinabaluba. Sári már az út elején bealudt. Ahogy azt terveztük. A nap tett pár erőtlen próbálkozást, hogy előbújjon a felhők mögül, de hamarosan beszürkült a táj és leszakadt az eső. Hatalmas cseppekben, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ki is tisztult az ég. Mire beértünk a nagyvárosba, már nyoma sem volt. A kocsit viszont lemosta. Becsekkoltunk a pár napja már lefoglalt szobába, leadtuk a járgányt és gyalogosan indultunk vissza a szálláshelyre. Útközben érintettük a helyi főposta épületét, s mivel távoli helyekről a mai napig küldünk képeslapot a szűkebb családnak, a szomszéd trafikban beszereztünk kettőt, s az épület előtt rögvest meg is írtuk azokat. Gyorsan, mert csöpögni kezdett a délutáni eső.

Így eshetett meg, hogy a dédinek szánt lapról lemaradt az irányítószám, ami hiányában habár még hazaér, de Magyarországon valószínűleg elnyeli a rendszer. A pénzünk meg éppen elfogyott, váltani kellett volna, így bementem az épületbe és megkérdeztem, mi ilyenkor a teendő. Az első emeletre irányítottak, onnan egy kedves hölgy átkísért a szortírozóba, ahol a kulcsos ember dolgozott. Ő jött le velem, nyitotta ki a ládát, s még tollat is adott, hogy pótoljam a mulasztást.