augusztus 19.

Aztán reggel 10-ig aludtunk. És azt gondoltuk, most végre kipihentük magunkat. Pedig azzal, hogy Londonba repültünk, ha ideiglenesen is, de távolabb kerültünk uticélunktól. Tegnap meg ma még a nyugati szélesség néhányadik fokán sétálgattunk, pár nap múlva pedig a keleti félgömb legszélén leszünk. Belegondolni is fárasztó.
Londonban kell egy kicsit sétálgatni, hogy az ember megérezze az igaz nagyvárosi pörgést és lendületet. Meg utazni kell a metróval, ami a piros kétemeletes buszok után vagy mellett a londoni közlekedés eszenciája. És persze ott vannak a kötelező látnivalók, a parlament, a Buckingham Palota, a Picadilly stb., meg az olyan kis részletek, melyek hiányoznak a képeslap fotókról, mint a London Eye mellett, ragtime-ot játszó erősen szláv tagokból álló banda, vagy a Baker street-i metrómegállóban a mindenhonnan rád köszönő Sherlok fejek. Ennyire futotta az időnkből, meg hogy kiüljünk egy zöld parkba kicsit napfürdőzni, egészen addig, míg meg nem jelent egy srác, aki beszedett volna székenként és fejenként valamennyi fontot.

Mielőtt ismét magunkhoz ragadtuk volna cókmókunkat, úgy határoztunk kicsit még könnyítünk rajuk, habár eddig is csak a legfontosabbakkal voltak tele, semmi sóletkonzerv meg olajos hal és májkrém vésztartalékként. Két kisebb csomagot sok szeretettel hátrahagytunk Balázsnál, búcsú, aztán megint úton voltunk, ismét teljes felszerelésben a metró rejtelmes hálózatára bízva maginkat, ki a világ egyik legnagyobb repterére, Heathrow-ra. Beszálltunk egy hatalmas 747-esbe ismét elrúgtuk magunkat a földtől és irány Szingapúr. A becsekkolásnál a kedves pultos hölgy, mikor megkérem, had üljünk ablak mellé, úgy foglalta be az összes helyet, hogy mind ablak mellé és vészkijárathoz szóljanak, így a következő üléssor méterekre volt tőlünk és nyugodtan kinyújtózkodhattunk. Ami nem hátrány ilyen hosszú úton. Hamarosan hozzák a vacsorát és ideje aludni is. Mostantól kezdve úgyis istenesen össze fognak keveredni az időzónák, az esték és a nappalok.